A Gyerekzár című kötetéért 2018-ban Margó-díjjal kitüntetett szerző szavaiból élesen kiviláglik, hogy miért különleges regény az Utas és holdvilág – mert egész világnyi lehetőségeket vetít elénk, amikkel a hétköznapok szorításában legtöbbször félünk élni.
Amikor elhaladok egy pályaudvar mellett, mindig átsuhan az agyamon a gondolat: felpattanni egy vonatra és elutazni akárhová. Mások éppen a munkahelyükön ülnek, ügyeket intéznek, rohannak és tárgyalnak, én pedig kötött pályán, mégis szabadon távolodom ettől az öncélú nyüzsgéstől. Végre kiszakadok ebből a fojtogató hétköznapiságból, és elutazom, mondjuk Olaszországba, a dél lüktetésébe. Persze pár másodperc után kijózanítom magam: de hát ez a MÁV, nem száguldok ezzel sehova, legfeljebb egy nem túl messzi és nem túl végzetes kisvárosba Magyarországon; és egyébként is, nincs nálam pizsama, nem hoztam fogkefét, szólnom kéne a munkatársaimnak. Az egész olyan kényelmetlen lenne.
Az az örvény, amely Mihályt olyan gyakran megkísérti az Utas és holdvilágban, az örvény, amely téren és időn átível, az én örvényem is. A mindennapok felszínéből lerántó örvény, amely visszavisz a kamaszkori ősélményekhez. Amely azzal kecsegtet, hogy ott van valami, hogy a buzgón polírozott semmi alatt vár az értelem. Az értelme annak, amiért itt utazunk egymással párhuzamosan. De közben engem is elönt a félelem, hogy ez az örvény inkább az öndestrukció örvénye, amely a legédesebb gyümölcsöt ígéri, de igazából csak rombol.
Talán mindannyian elgondolkozunk egy pályaudvar mellett elhaladva, hogy felpattanunk arra a vonatra.
De aztán egyikünk se száll fel, hanem bemegyünk a munkahelyünkre, majd elhozzuk a gyerekeket az iskolából, a ruhát a tisztítóból, bevásárolunk a boltban, esetleg magunkat is meglepve egy egzotikus déli gyümölcs után nyúlunk. És otthon, miután elcsendesedett minden, fellapozzuk újra az Utas és holdvilágot, ami kamaszkorunkban úgy megrengette azt, amit a világról hittünk.