Azt mondják, az első könyv megírásánál már csak a második könyv megírása a nehezebb. Az első könyv sikerét felülmúlni pedig még az előbbinél is keményebb diónak bizonyulhat. Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológussal beszélgettünk az örökölt sorsunkról, szabad akaratról, sikerről és arról, vajon képes-e az ember egyedül megbirkózni a nehézségeivel.
Három évvel ezelőtti interjúban azt mesélted, hogy az Örökölt sors szövege kiszakadt, kirobbant belőled, a Szabad akarat írása alatt, milyen érzéseid voltak? Hogyan alakult az írás folyamata?
Most egy egészen más élethelyzetben kellett időt találnom az anyaggyűjtésre, a témában való elmélyülésre és az írásra. Az elmúlt három évben volt olyan időszak, amikor szükségét éreztem annak, hogy írjak, de annyi elfoglaltságom volt, hogy egyszerűen nem tudtam időt szakítani rá. A Szabad akarat esetében a valódi nehézséget az jelentette, hogy meg tudjam teremteni az alkotó állapotot. Ez jóval többet jelent, mint néhány szabad órát vagy napot. Azt hisszük, hogy amint kilépünk a túlhajszoltságból rögtön megnyugszunk, és képesek vagyunk az elmélyült munkára, de ez nem így van. Időt kell adni magunknak arra, hogy lecsengjenek bennünk a korábbi feladatok, korábbi impulzusok, és meg tudjon születni a csend és a nyugalom, amiben jönnek a gondolatok, – ez volt most nehezebb.
Szakirodalom megírásához is szükséges a befelé fordulás?
Én nem száraz szakirodalmat írok, a könyveim – a szakmai anyag mellett – tele vannak bensőséges történetekkel, mély érzelmekkel, amikbe én is erősen bevonódom, amikor írok. Bár az írásnak van egy száraz, technikai része, az ihlet és a befelé fordulás is elengedhetetlen, hogy olyan szöveg szülessen, ami megszólítja az olvasót.
A közérthetőség egyfajta missziód? Minél több emberhez eljuttatni fontos pszichológia témákat?
Feltétlen! Kifejezetten zavar, ha egy szakma elvonul a maga elefántcsonttornyába, és onnan néz le az emberekre. A szakzsargon használata azt üzeni, én egy olyan tudás birtokában vagyok, amihez te soha nem juthatsz hozzá, lám azt sem érted, mit mondok. Aki így beszél, az a maga felsőbbrendűségét igyekszik hangsúlyozni, és esze ágában sincs párbeszédet kialakítani, és tudást átadni. Éppen a minap hallgattam egy podcastot Pléh Csabával, aki határozottan amellett érvelt, hogy közérthetően beszéljünk a szakmai kérdésekről. Ne használjunk idegen szavakat, ne azt mondjuk, hogy a fizikai abúzus káros, hanem mondjuk ki érthetően, hogy a gyereket nem szabad verni.
Minél bonyolultabban, minél több idegen kifejezést használva beszélünk, annál kisebb lesz az esély arra, hogy az üzeneteink valóban célba érjenek. A szakkifejezések használata eltávolít minket a hétköznapok valóságától, és nagyközönség számára értelmezhetetlenné teszi a mondanivalónkat.
Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás is úgy beszéltek gyereknevelésről, hogy az mindenki számára érthető volt, mégsem vesztett egyáltalán a tudományos értékéből. Viszont téged már nem egyszer ért kritika amiatt, hogy egyesek szerint transzgenerációs témáról túlságosan is egyszerűen fogalmazol meg állításokat. Lehet összefüggés a országos ismertség, a sikered és az előbb említett kritika között?
A nagy elődök még a „boldog békeidőkben” tevékenykedtek. Gondolj csak bele, Ranschburg Jenő megjelent a Családi kör című tévéműsorban, az emberek megnézték és vagy egyetértettek vele vagy nem, de bárhogy is volt, azt legfeljebb egy szűk körben tudták elmondani. Ha szerették volna, hogy Ranschburg Jenő is értesüljön a véleményükről, ahhoz le kellett ülniük, tollat, papírt elővenni, és szépen, összeszedetten leírni a mondandójukat. Ez az egész folyamat már erősen megszűrte, hogy ki, mit és hogyan közölt. Ma nincsenek meg ezek a fékek, senkit nem kényszerít a technika sem önmérsékletre, sem mérlegelésre.
A megmunkálatlan, nyers reakciók korát éljük, amikor az online térben mindenki véleménye ugyanolyan érvényesnek tűnik. Karikó Katalinnal olyanok is bátran vitába szállnak, akik a vírusok és baktériumok közötti különbséget sem ismerik.
Témától függetlenül naponta tapasztaljuk, milyen könnyen szabadulnak el az indulatok, akár egy ártatlan paprikás krumpli recept kapcsán is. Az az ismertség, amit én nagyon rövid idő alatt elértem, néhányakban óhatatlanul ellenérzéseket váltott ki, aminek hangot is adtak, számonkérve rajtam hol ezt, hol meg valami mást. Ennek ellenére a visszajelzések döntő része határozottan pozitív, a legtöbben értik és főleg jól értik a könyveim üzenetét.
Hogyan kezeled a negatív kritikát?
Hátralépéssel. Elfogadtam, hogy nem tetszhet mindenkinek, amit csinálok. Persze, amikor a Szabad akarat megjelent, volt bennem egyfajta vizsgadrukk, hogy vajon mit szólnak majd hozzá az olvasók, de egy-két hét alatt ez elmúlt. Mára megtanultam, hogy csak a valódi építő jellegű kritikai észrevételekre figyeljek. A könyveimben ragaszkodom a tudományos kutatási eredményekhez, a történetek szigorúan ezekre épülnek, így biztonságban érzem magam.
Miért erre a témára esett a választásod?
A pénzhez való viszonyunk és az önfeladás, mindkettő olyan téma, ami meghatározza a mindennapjainkat, ehhez mindenki tud kapcsolódni. Mindannyian egy mókuskereket hajtunk, a környezetünk megállás nélkül nyomja ránk a maga elvárásait, amitől nehéz függetleníteni magunkat. Mindenféle csatornán, hol direkt, hol indirekt formában azt az üzenetet kapjuk, hogy akkor vagyunk igazán értékesek, akkor számít az életünk, ha anyagi téren elértünk valamit, ha megszereztük az aktuálisan fontosnak tartott státuszszimbólumokat.
Nem voltál még „a maldívon”, rettenetes, hogyan lehet így élni?! Nem a legmárkásabb táskád van – már le is néznek. Nézd csak meg, mi történik a közlekedésben! Minél drágább autóban ülsz, annál több jogot követelsz magadnak. Ezt kutatások is alátámasztották: a középkategóriás autók vezetői sokkal inkább követik a szabályokat és előzékenyebbek, mint akik jól láthatóan drága autót vezetnek. Többnyire ők vágnak be a sorok elé vagy használják a leállósávokat.
Az anyagi előrejutásért folyó harcban elvesznek az emberi értékek. Ez bizony visszavezethető a transzgenerációs traumákra. A traumák ugyanis szétverik az egymásra figyelés, az empátia, a szolidaritás képességét.
Akit kicsi korában a szülei a maguk sérülései miatt nem tudtak kellő érzékenységgel szeretgetni, nevelgetni, az felnőve maga is nehezebben tud majd jól kapcsolódni az embertársaihoz. Az anyagiasság térhódítása többnyire a szegényes kapcsolati élményeket, a hiányzó intimitás hivatott pótolni.
A top10-es sikerlistákon minimum 3-4 önsegítő könyv szerepel folyamatosan, úton útfélen önjelölt segítőkbe, gurukba, tanácsadókba botlunk. Kicsit mindenki ki van éhezve arra, hogy valaki segítségét kérje, valaki vezesse, támogassa az életét. Mit javasolnál, mi alapján keressünk, válasszunk szakembert? Milyen szempontokat vegyünk figyelembe?
Az én oldalamról ez úgy néz ki, hogy én hogyan választok klienst (nevet). Egész pontosan egymást választjuk. Az elmúlt éveknek a tanulsága, hogy azok az emberek jutnak el hozzám, és azokkal kezdek el dolgozni, akikkel van valami mély egymásra rezonálás. Többnyire olyan emberek jönnek hozzám, akiknek sok-sok trauma van az életükben, rengeteg veszteség, fájdalom, gyász, nagy elakadások. A hozzám fordulók azzal is tisztában vannak, hogy az általuk hordozott terheket nem lehet egyetlen katartikus találkozás alatt letenni, nem a gyors megoldásokat keresik, hanem készek a hosszú, ám valóban átalakító munkára.
A szakemberválasztás egyébként tényleg nem könnyű feladat. Egyszerre kell szakmailag és emberileg is biztonságban lennünk a terapeutánk mellett. Fontos, hogy inkább előrevivő kérdéseket kapjunk, mint kész megoldásokat vagy konzervtanácsokat. A terápia egy fejlődési folyamat – a közös munkának ezt kell segítenie.
Az esetleírásaid alapján általában pozitív végkimenetele van a terápiás folyamataidnak. Hogyan ér véget a terápia?
Mire eljutunk a terápia lezárásáig, addigra már számtalan veszteségélményt megdolgoztunk, és felkészültünk a búcsúra, az elengedésre. Általában van egy lezáró szakasz, amikor ritkulnak a terápiás találkozások, és már kevésbé mennek mélyre a beszélgetések. Ennek ellenére előfordul, hogy ilyenkor megrettennek a páciensek, akár állapotrosszabbodás is megfigyelhető vagy hirtelen előkerül egy addig meg sem említett nagy téma. Ez teljesen természetes, hiszen
az ember kötődő lény, ahogy a szeretteihez kötődik, úgy a pszichológusával is kialakít egy nagyon szoros érzelmi kapcsolatot, aminek a lezárása egyáltalán nem könnyű feladat, kapálódzik ellene a lélek.
A terápiának kettős célja van: az egyik, hogy megtanítsa a pácienseket egészségesen kapcsolódni, illetve, hogy felkészítse őket a pszichológusi támogatás nélküli életre, a nehézségek elviselésére, a hatékony megküzdésre. Egyébként a lezárás a pszichológusnak sem mindig egyszerű feladat, hiszen a páciensek élete, sorsa bennem is mély nyomot hagy.
Gondolom, hogy nagyon szoros a napirended, volt olyan pillanat, hogy vágytál arra, hogy a régi életed visszakapd? Az Örökölt sors előtti életed.
Nem is a régi életemre vágytam, inkább –, amikor nagyon fáradt voltam – egy lakatlan szigetre, ahol csak én vagyok és a természet. Nem szól hozzám senki, a fejemben sem kergetik egymást a gondolatok, pusztán csak vagyok, és bámulom az égen a felhőket. Azt hiszem, a mai világban a legtöbben eljátszottak már hasonló gondolatokkal, hiszen mindannyian a végsőkig facsarjuk ki az erőtartalékainkat, és olyan tempót diktálunk magunknak, aminek könnyen kiégés lehet a vége. Olyan jó lenne néha átlépni egy elvárásmentes életbe, amiben kicsit meg lehetne pihenni, mert nem csöngene a telefon, nem bombáznának feladatokkal, kérésekkel, nem sorakoznának megválaszolandó emailek a beérkezett üzenetek mappában.
Az Örökölt sorssal járó siker tanított meg rá, hogy háttérbe tudj szorítani feladatokat és pl nemet mondj, pihenj?
Igen, pontosabban a kényszer tanított meg rá. Olyan mennyiségű feladat, kérés, kérdés, felkérés talált meg, aminek fizikailag képtelenség volt eleget tenni. Amikor egy ország évtizedek óta eltemetett fájdalma, nemzedékek óta feldolgozatlan tragédiája zúdul a nyakadba, az egy ponton túl már kezelhetetlen és könnyen téged is maga alá temet.
Bennem erősen élt a megfelelési vágy, a vágy, hogy mindenkire legyen időm, mindenkinek személyesen segítsek. El kellett mennem a falig, hogy megtanuljam tisztelni a saját teljesítőképességem határait, és tudjak nemet is mondani. Ez persze ma sem esik jól. Az első gondolat még mai is az, hogy persze, valahogy megoldom, beleszuszakolom a naptáramba a felkérést és csak később szól rám a józan énem, hogy a saját egészségem kontójára már semmit ne vállaljak el.
Mi az, ami megvédett az összeomlástól?
Gyerekkorból, vagyis a családból hozott józanság, a higgadtság képessége. A legnagyobb túlterhelés közepette is meg tudok állni, és szinte kívülről ránézi, hogy éppen mi történik velem, és ez alapján újratervezni.
Korábban beszélgettünk arról, hogy milyen állapotban van a társadalom, hogyan áll a transzgenerációs traumákkal való szembenézéssel, a múlt terheinek letételével. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján mit mondanál, hogy vagyunk most, hogy állunk a szabad akarattal?
Az elmúlt két év krízise egy amúgy is nagyon bizonytalan, széthúzó társadalmat talált el. A Covid a maradék lelki tartalékokat is ledarálta. Mire elkezdtük felismerni a transzgenerációs traumáink hatásait, már benne is ültünk egy világméretű válságban, ami alól senki nem tudta kivonni magát. Azt is mondhatnám, most aztán
élő egyenes adásban, a saját életünkben „volt szerencsénk” megtapasztalni, hogyan jönnek létre azok a tragédiák, amik nemzedékek életét képesek majd befolyásolni.
Ha valamikor, akkor most tényleg égető szükség lenne arra, hogy szembenézzünk a múlt fájdalmaival, számot vessünk az életünkkel, és lassan elindítsuk a változást az életünkben – ez jelentené a szabad akaratot.
Az utolsó fejezetben gyakorlati útmutatást adsz az olvasóknak, különböző légzéstechnikákat, önsegítő módszerek sorolsz fel. Elképzelhetőnek tartod, hogy valaki terápiás segítség nélkül, önmaga rendezze a folyamatait?
Hiszek abban, hogy mindenkiben megvan az öngyógyítás képessége. Ezek a technikák ugyan pofonegyszerűnek tűnnek, ám ha beépítjük őket a mindennapjainkba, egy-két hét elteltével már érezni fogjuk a pozitív hatásukat. Ha van mellettünk valaki, egy terapeuta, aki ezt a belső folyamatot segíti, követi, figyelemmel kíséri, az persze nagy könnyebbséget jelent, de talán egyedül sem lehetetlen.
A tapasztalataid azt mutatják, hogy az emberek önállóak?
Látom én is, hogy a tanult tehetetlenség országában élünk. Az elmúlt évtizedek minden fronton azt üzenték, hogy hiába próbálkozol, végül csak nem tudsz változtatni az életeden. Sokakban kialakult az úgyis mindegy érzése, ami akár abban is megakadályozza őket, hogy éljenek a felbukkanó lehetőségekkel vagy elfogadják a felkínált segítséget. Mégis, azt hiszem, hogy az emberben megvan az önállóságra és a fejlődésre való képesség is. Ha ezzel a hozzáállással fordulok valaki felé, előbb vagy utóbb maga is így kezd önmagáról gondolkodni. Ezért nagyon fontos, hogy milyen képet sugárzunk egymás felé, milyennek látjuk az embertársainkat. Ha én elhiszem a másikról, hogy képes a szabad akaratra, ő is el fogja hinni. Ebben kellene egymást segítenünk.
Kiemelt kép: Máté Péter / Jelenkor Kiadó
