Suzanne Collins mindig is kiváló ötletekkel dolgozott, fordulatos sztorikat, hihető karaktereket és világokat épített, és ügyesen tartotta fenn az olvasók adrenalinszintjét – mostanra azonban látványosan fejlődött szövegminőségben is. Nagyon szerettük Az aratás hajnalát.
A franchise-építés mindig zsákbamacska: akárhogy elsülhet. Egyfelől sokszor látjuk a végtelenségig kizsigerelt, áttetszőre nyújtott folytatások, előzménytörténetek és spin-offok negatív oldalát, amikor látványosan kilóg a bevételmaximalizálás-lóláb. Másfelől viszont arra is akad bőven példa, amikor egy világépítés folytatása igenis tud organikusan kapcsolódni a korábbiakhoz, amikor az új történetszálak és karakterek, mint a gyökerek, egyre stabilabbá, erősebbé és élőbbé teszik az egyre gazdagodó kitalált világot.
Az éhezők viadalánál mindez meglepetésként ért, mivel a trilógia, ami annyira lendületes, lánglelkű és letehetetlen volt, a végére látványosan kimerült, túl is lett írva, nem sikerült az erős, emlékezetes lezárás, így meg se fordult a fejemben, hogy az előzmények jól is sikerülhetnek. Mekkorát tévedtem!
Ha Az aratás hajnalát egyetlen képsorral kellene illusztrálnom, azt választanám, amelyen egy alak késsel üldöz valakit, ezt pedig a kamera pont fordítottnak mutatja be: az üldözöttet mutatja üldözőnek és vice versa. Mert bár a saga minden részében hangsúlyos a propagandavonal, talán ebben a részben rajzolódik ki a legélesebben, hogy mennyire elválik a valóság attól, amit a kapitóliumi propagandagépezet megmutat.
Ez, ugye, a „feledik” epizód: az Énekesmadarak és kígyók balladája és Az éhezők viadala eseményei között vagyunk időben, a második Nagy Mészárlás évében, amikor a szokásoshoz képest kétszer annyi kiválasztott lép az arénába: minden körzetből kettő-kettő. Köztük a klasszikus trilógiában megismert és megkedvelt Haymitch Abernathy, aki amolyan „Pilátus a krédóba” jelleggel lesz kiválasztott, és – ez visszatérő eleme ezeknek a könyveknek – ő maga is meglepődik, hogy egy idő után mégsem tűnik tökéletesen esélytelennek.
Természetesen a háttérben ott a nagy szerelem – amolyan kamaszos, megalapozatlan, de annál lángolóbb – és a család, a tizenkettes körzet utánozhatatlan hangulata mellett pedig érezhető a körzetek sistergő haragja is az elnyomással szemben, aminek kirobbanásáról a főtrilógia mesél majd.
Minthogy tudjuk, hogy Haymitch egy mentor, a mentorok pedig egykori győztesek, így itt elsősorban nem arra megy ki a játék, hogy az események végkimenetelét megismerjük, hanem arra, hogy megtudjuk, az odáig vezető úton mi minden történt az arénában és – főleg – Haymitch-ben, ami azzá a kiégett, cinikus alakká tette, akinek az alaptrilógiában látjuk őt.
Collins azért eléri, hogy mégis tudjunk izgulni a szereplőkért, feszült, lendületes, izgalmas a történetszövés, színesek és szeretnivalók a karakterek, miközben szépen össze is varrja a regényt mind az előzménnyel, mind a főtrilógiával.
Beköszönnek a saga többi részéből ismert konkrét szereplők és azok felmenői, Snow elnök szadizmusának is újabb mélységeibe tekinthetünk be, és úgy általában számos új réteggel gazdagodik Panem világa. Emellett pedig – már bocsánat az éles szóhasználatért – de Collins látványosan megtanult írni mostanára: erősebb a szimbolizmus, élőbbek a karakterek, legfőképp pedig sokkal gördülékenyebb, gazdagabb, mívesebb a regény szövegvilága is. Ez alapján azt sem bánnánk, ha jönnének még további könyvek a sorozatban.
Nyitókép forrása: Amazon.com
Kapcsolódó cikkek:
