Nagy rajongója vagyok Abraham Verghese első, Könnyek kapuja című regényének, így ünnep volt, mikor megtudtam, hogy második kötete, A víz szövetsége is eljut a magyar olvasókhoz. A csalódás kizárva: monumentális, több generáción átívelő dél-indiai családtörténet, amelyben a víz nem csupán motívum, hanem a sors, az emlékezet és a megváltás szimbóluma is. A középpontban egy bizarr titok: hogyan lehetséges, hogy e család tagjai közül olyan sokan lelték halálukat a vízben? A regény persze nem a rejtélyre fókuszál, inkább azon keresztül, pazarul fejti fel a család több generációját egymáshoz fűző szálakat.
A fent említett tragédiák ismétlődése nemcsak szimbólum, hanem katalizátor is, amely a szereplőket – különösen a női alakokat – a tudás, az empátia és a túlélés új stratégiái felé kényszeríti. Ez nem újdonság, ismerős lehet Verghese első regényéből, de egy olyan fogás, amelyet az orvosból lett író most is nagyszerűen használ.
Ráadásul, ahogy a Könnyek kapujánál a második világháború utáni Etiópia, úgy ezúttal India sem díszlet csupán, hanem élő organizmus: a monszun esőivel átitatott táj, a változó politikai légkör és a társadalmi rétegződés mind beleépül a narratíva szövetébe. Verghese prózája szenvedélyesen részletgazdag, de sosem önelégült. Az orvosi háttérből fakadó pontossága a test és a betegségek leírásaiban egyfajta meditatív tisztaságot kölcsönöz a regénynek, miközben a humanizmusát sem áldozza fel a realizmus oltárán. Ráadásul elképesztően hitelesen beszél fájdalomról, gyógyulásról, a test múlandóságáról.
Számomra fantasztikus a mű narratív rugalmassága is. Egyszerre idézi a klasszikus orosz regények érzelmi felfokozottságát és a kortárs amerikai regények fegyelmezettségét. Nagyon furcsa, de lenyűgöző élmény e két, egymástól alapvetően elütő és eltérő formát műkőképes egyvelegként látni.
A szereplők ráadásul ízig-vérig élő, lélegző emberek, akiket nem a cselekmény sodor előre, hanem saját belső etikájuk, amely magát a cselekményt is mozgásba hozza, a nagy terjedelem pedig megfelelő teret biztosít a szerzőnek arra, hogy ne csak elmesélje történetét, de segítse azt beleivódni olvasói tudatba és szívébe.
A víz szövetsége világában a víz a megtisztulás és a végzet kettősségét hordozza, és ez nem csupán metafora. A regényben ugyanis visszatérő orvosi, vallási és filozófiai párhuzamok mind azt a kérdést feszegetik: vajon a sors megváltoztatható, ha megértjük a természetét, a határait?
Verghese válasza a hitben gyökerezik. Nem a vallásos, hanem a kapcsolatokba, az emberi interakciók gyógyító erejébe vetett hitben. Ahogy a víz, úgy az emberi kontaktusok is szolgálhatnak az élet értelmeként.
Mert Verghese regénye végső soron a kapcsolatokról szól. Az ember és a természet, az orvos és a beteg, a múlt és a jövő közti finom szövetről. A könyv talán hosszú, rétegzett, de nem véletlenül: türelmet követel az olvasótól, cserébe maradandó élményt ad.
A záró oldalak után nem a történetet visszük magunkkal, hanem azt a különös békét, amelyet csak egy olyan író tud előidézni, aki valóban hisz abban, hogy a történetmesélés maga is egy szövetség. Az olvasó és az emberi tapasztalat között.
Abraham Verghese lassan ír. Tizenöt év alatt összesen két regénnyel rukkolt elő, nem lehet hát a tömegtermelés vádjával illetni, ugyanakkor e két mű markáns és egyedi hangot hallat, ami – többek közt Oprah Winfrey-nek is hála – egyre több könyvmoly otthonában ver visszhangot. Elfogult vagyok, tudom, de hadd legyek az az irodalmi minőség ilyen magas fokát látva, és hadd írjam le, hogy ez itt az epikus fikció új mércéje, amely visszaadja a lassú olvasás becsületét is. A víz szövetsége bizonyítja, hogy a türelem, a részletek iránti alázat és a mély empátia nem a múlt erényei, hanem a jövő irodalmának alapkövei.
Kapcsolódó cikkek:
