A válás-trilógia szerzője, a svéd Moa Herngren tabukat döntögetve mesél a modern családok láthatatlan töréseiről. A Margó Irodalmi Fesztivál vendégeként Budapestre érkezett írónővel a trilógia hátteréről, a kapcsolatok dinamikájáról és a magyarul frissen megjelent Az örökségről beszélgettünk.
A válás-trilógia kötetei mind különböző nézőpontokból mutatják be az emberi kapcsolatokat. Mi adta az ötletet, hogy ne csak egyetlen szereplő szemszögét lássuk?
Svédországban Az anyós jelent meg először. A könyv ötlete akkor jött, amikor a fiamnak gyereke született, és én nagyanya lettem. Akkor gondolkodtam el azon, hogy milyen törékenyek lehetnek a családi kapcsolatok, és hogy egy új személy megérkezése milyen hatással lehet az addigi viszonyokra. Igazi rémálom lett volna számomra, ha a fiam egyszer csak nem beszélt volna velem.
Magamban már egy Stephen King-féle horrortörténetet vizionáltam, ugyanakkor ennek hatására meg is akartam érteni, hogyan jut el egy szoros szülő-gyerek kapcsolat addig a pontig, ahol már egyáltalán nincs kapcsolatod a saját gyerekeddel. Megpróbáltam beleélni magam mindkét fél részéről egy ilyen helyzetbe, ezért írni kezdtem, és a mondatok csak úgy ömlöttek belőlem.
A válásnál már tudatosan választottam ezt a technikát, és rájöttem, hogy nagyon élvezem a váltott nézőpontú írást, érdekes belemerülni a karakterekbe, megpróbálni megérteni őket. Akkoriban sok barátom vált éppen, így közelről lehettem tanúja ennek a folyamatnak, és bár én nem váltam el, de nekem is voltak súlyos szakításaim. Egy válás sokszor tűnik feketének vagy fehérnek: vagy az egyik fél oldalán állsz, vagy a másikén.
Sok barátnőm válásánál én magam is hajlamos voltam mindenért a férjeket okolni: szörnyű, őrült, pszichopata férfiak… Aztán bevillant, hogy csak nem lehet ennyi pszichopata a világban!
Főleg, hogy én magam is ismertem őket korábbról, és olyan kedvesek és fantasztikusak voltak. Ennél a regénynél azt akartam megérteni, hogy történhet meg az, hogy 30 évig élsz együtt valakivel, és úgy véled, hogy kívül-belül ismered, majd egyik napról a másikra megváltozik minden, és megutálod.
Egy ilyen típusú regény megírásához „elég” csak jól ismerni az embereket, vagy végez egyéb kutatómunkát is?
Ez nagyon összetett dolog. Egyfelől rengeteg pszichológiai témájú könyvet olvasok, Az örökség írásánál például el kellett mélyülnöm a testvérek közötti dinamikában. A felkészülésnek ugyanakkor része a beszélgetés is. Azt hiszem, van bennem egy örök kíváncsiság az emberek iránt, újságíróként is szeretek élettörténetekről írni.
Férfiakkal és nőkkel egyaránt beszélgetek, ahogyan barátokkal és olyanokkal is, akik nem állnak közel hozzám. Mélyre kell ásnom, hogy fel tudjam fejteni azokat a rétegeket, amelyek kívülről nem látszanak, így juthatok el magához az emberhez. Ez mind elengedhetetlen ahhoz, hogy bele tudjam képzelni magam a karaktereim helyzetébe.
Ez kicsit olyan, mintha színész lennék: kilépek a saját bőrömből, és megpróbálok belebújni a másikéba, belelátni a fejébe, átvenni a gondolkodásmódját. És ennek elengedhetetlen része az önreflexió is – írói és olvasói oldalról egyaránt.
Mire gondol pontosan?
Azt vettem észre, hogy általában csak éljük az életünket, és olykor mi magunk sem vagyunk tudatában annak, hogy bizonyos döntéseket miért hozunk meg, vagy miért érezzük azt, amit.
Nálam az írás arról is szól, hogy megpróbálom megérteni, mit miért teszünk az érzelmeink függvényében. Ez egyfajta kísérlet arra, hogy megértsem az emberi lélek bonyolultságát.
Ami alól én magam sem vagyok kivétel. Amikor írok, sokszor magamat is figyelni kezdem, és volt, hogy elég komoly dolgokra döbbentem rá. Ezt szeretném az olvasóknál is elérni: lássanak a felszín mögé – de ne csak a szereplők, hanem saját maguk tekintetében is.
Ha már olvasók: gyakran érezhetjük úgy, hogy a regényei akár a saját életünkről is szólhatnának. Ön szerint mi teszi igazán univerzálissá ezeket a történeteket?
Jó kérdés. Igazából sosem terveztem, hogy „univerzális” leszek, de szerintem ez is azt bizonyítja, hogy a vallásunktól és politikai nézeteinktől függetlenül sokkal több mindenben hasonlítunk, mint azt elsőre gondolnánk. Mindenki fél az elhagyatottságtól, a magánytól, ahogyan az is globális, ahogy a kapcsolatok nehézségeit kezeljük, hogy két ember hogyan él egymás mellett vagy hogyan kommunikálnak arról, ami bennük zajlik.
Ugyanakkor A válás kapcsán én magam is meglepődtem azon, hogy azokban az országokban is, ahol teljesen eltérő a kultúra, mint a miénk – például az araboknál –, szintén sikert aratott a regény. Egyetlen ország van, ahol nem működött a történet: Japán.
Úgy tűnik, hogy náluk annyira más a helyzet, hogy egyáltalán nem értik, hogy nekünk ezek a dolgok miért fontosak.
Volt olyan olvasói visszajelzés, amely különösen meglepte vagy megérintette?
Arra például egyáltalán nem számítottam, hogy ennyi vita fog kialakulni arról, hogy kinek van igaza és kinek nincs. Ahogyan az is meglepett, hogy Az anyós megjelenése után sok szülő írt, hogy azonosulni tudtak azzal, amit írtam, és hogy ezt sokáig tabutémának gondolták, de most megkönnyebbültek, hogy nincsenek ezzel egyedül.
A válás után több olyan férfitől jött üzenet, akik felismerték magukat a könyvben, és megnyugvást találtak benne. Az elvált nők pedig azt írták, hogy végre megértették a válásukat, és kicsit más szemmel tudnak ránézni.
Ami pedig különösen meghatott: egy nő egész életében haragudott az apjára, amiért elhagyta az anyját egy másik nőért, és ezután soha többet nem is beszélt vele. Már egyik szülője sem él, de a regény hatására megbocsátott az apjának, mert megértette, hogy egy válásnak mindig két oldala van. Elképesztően jó hallani, hogy az emberek vigaszt találnak a könyveimben, és ennek hatására beszélnek a problémákról, az érzelmeikről, kapcsolatba akarnak lépni a másikkal, hajlandóak megpróbálni megérteni a másik oldalt. Úgy gondolom, hogy ez egyfajta gyógyulás is számukra.
A harmadik kötet, Az örökség a testvéri kapcsolatok bonyolultságát állítja középpontba. Miben különbözik ez a kötet az előző kettőtől?
Leginkább abban, hogy ebben a történetben fontos a szereplők gyerekkora. Míg A válás és Az anyós a jelenben játszódik és arról is szól, addig Az örökségben a múlt legalább annyira számít, hiszen ez nagy hatást gyakorol ránk.
A regény megírásakor az a kérdés foglalkoztatott, hogy azok a testvérek, akik ugyanabban a családban, egymás mellett nőnek fel, miért élhetik meg teljesen másképp a gyerekkort. Hogyan lehet az, hogy egyes helyzeteket már ekkor máshogy látunk és érzékelünk? Számomra is újfajta kihívást jelentett, hogy ugyanazt az alapélményt különböző nézőpontokon keresztül mutassam be.
A testvéri viszony életünk leghosszabb kapcsolata: szerencsés esetben a gyerekkortól az öregkorig tart. Éppen ezért vannak olyan dinamikák, amelyek más felnőttek között nem, csak testvérek között alakulnak ki. Arról nem is beszélve, hogy ha két vagy több testvér egy helyen van, bizonyos mondatok azonnal visszarepítik őket a múltba, és az ötvenéves egy csapásra úgy viselkedik, mint egy ötéves. Az évek alatt felgyülemlett feszültségek egy pillanat alatt a felszínre tudnak törni.
Mint ahogyan történik is ebben a regényben, amelyben három testvér az apjuk temetése miatt jön össze. Mit gondol: a gyász milyen hatással van más érzelmeinkre?
Tapasztalataim szerint sosem tudhatod, hogy a gyász miként fog hatni rád. De való igaz, én is azt gondolom, hogy ebben a helyzetben több olyan dolog jön felszínre, amit addig elnyomott magában az ember.
A regény megírását megelőzően beszéltem egy végrendeletekkel foglalkozó ügyvéddel, aki elmondta, hogy egy szülő halálakor az a gyereke, aki úgy érzi, hogy a vele való kapcsolat nem volt teljes, gyakran az érzelmek alapján akarja megosztani az örökséget is.
Mintha azt mondaná az egyik testvér a másiknak: „téged jobban szeretett, ezért enyém a kanapé, én kevesebb szeretetet kaptam.” Vagyis a gyász nemcsak a bánatot, hanem az igazságtalanság érzetét is felszínre hozza, ha úgy érzed, hogy nem kaptad meg azt, amire szükséged volt. És az is szinte természetes, hogy ilyenkor nem a szüleidre, hanem a testvéreidre haragszol – ezt a saját családomban is tapasztaltam.
Önnek személy szerint mit jelentett ezzel a témával foglalkozni?
Sok mindent megértettem a saját családommal kapcsolatban is. Persze, nem róluk írtam, de nekem is vannak fájdalmas emlékeim. Írás közben sokszor eszembe jutott az én kapcsolatom a testvéreimmel, és olyan dolgokra is rájöttem, amikre eddig nem is gondoltam.
Például most tudatosult bennem igazán, hogy az, aki ma vagyok, nagyban köszönhető annak, ahogy a két bátyám formált. Vagy hogy a bennem lévő érzelmi hiányosságok vagy szükségletek szorosan összefüggnek a mi kapcsolatunkkal.
Dolgozik új regényen? Ha igen, elárulhat róla valamit?
Igen, jelenleg is dolgozom új regényen, ami jövőre fog megjelenni Svédországban. Egyelőre nem árulhatom el, hogy miről szól, de azt igen, hogy ennek a regénynek a középpontjában is az emberi kapcsolatok állnak, amiket több nézőponton keresztül mutatok be. Még magam is küzdök azzal, hogy megértsem a szereplőimet, remélem, hogy sikerülni fog.
Hiába lesz ez már a negyedik könyvem ebben a sorban, a folyamat nem lett könnyebb, súlyos kérdéseket kell feltennem magamnak is. Ilyenkor meglehetősen frusztrálttá is válok, szóval azt hiszem, nem lehet túl jó velem együtt élni.
Szerencsére nagyon türelmes férjem van, aki mindig megvárja, hogy „visszatérjek” saját magamhoz.
Kapcsolódó cikkek:
