Gillian Flynn karrierje elég pontosan modellezi azt, amit az amerikai médiagépezet a kétezres évek végén tudott: nem csupán eladott, de mintegy alakított is, ráadásul látszólag teljesen organikusan. Egy korábban kulturális kritikákat gyártó újságíróból olyan szerző vált, akinek hála a pszichothriller műfaja egészen új és izgalmas úton indult el. Flynn az Entertainment Weekly televíziós és filmes rovatánál dolgozott, kritikusként egész híresnek számított. A nagy fordulatot nem is az jelentette, hogy a rövid szakmai szövegekről a hosszabb prózára váltott – ilyet sokaknál láthattuk már John Updike-tól Tom Wolfe-ig – hanem hogy a kritikai szemlélet finomságát átmentette a thrillerbe, és abban a regiszterben – ahol a legtöbben dramaturgiát és tempót várnak – ő a dinamika pszichológiai szétcincálását választotta.
Ezzel pedig ő lett az a szerző, akinek neve alatt ma már a „thriller” szó nem műfaji megjelölés, hanem minőségbiztosítás. Flynn regényei (különösen a Sötét helyek és a Holtodiglan) azért találtak hatalmas, globális közönségre, mert tökéletesen dekódolták a jelenkori amerikai identitás szorongásmódjait:
a családot mint csatatér-metaforát; a női trauma kapitalizálhatóságát; és azt a régi, noir-gyökerű sejtetést, hogy az igazi erőszak nem ott történik, ahol látjuk, hanem ott, ahol már azelőtt lezajlott, mielőtt az áldozat egyáltalán nevén nevezte volna.
Az igazi áttörés nyilván a Holtodiglan volt. Nem csak azért, mert a regény – és tegyük hozzá, a remekül sikerült David Fincher-film – popkulturális referenciává vált. Ben Affleck és Rosamund Pike kitett magáért, a siker mégsem ezen múlt. Sokkal inkább azon, hogy Flynn véghez vitte a trükköt, amit a New Yorker-portrék néha azóta is „Ferrante effektusnak” neveznek: történetét a kulturális diskurzus részévé tette, elemelve az egyszerű krimiszerzők könyvespolcáról.
Bár fordulatokért sem megy a szomszédba, a Holtodiglan mégsem kreatív csavarjai miatt lett kultikus; hanem azért, mert végre lett valaki, aki a házasságot nem romantikus ideálként, hanem hatalmi struktúraként ábrázolta. Azóta ez vissza is köszön olyan szerzőknél, mint Paula Hawkins vagy Jeneva Rose.
Flynn kulcstechnikai újítása, hogy a női főhőst nem az empátia gyűjtőpontjaként kezeli, hanem egyfajta ügynökként: aki manipulál, aki ismeri a narratíva erejét, és férfiakat megszégyenítően használja is őket. Véleményem szerint ennek egyébként nem sok köze van a feminizmushoz, sokkal inkább irodalmi húzás: Flynn a női főhőst leválasztja az ártatlanság-áldozatiság sokat látott, közhellyé koptatott szellemiségéről. Ez a váltás azért katartikus, mert a mainstream thrillerekben a nő addig vagy trauma-tárgy volt, vagy a férfi nyomozó asszisztenciája, olykor szimbólum. Flynn ebből a mellékszereplőből valódi stratégát faragott.
És még egy fontos aspektus, amit sokan alulértékelnek: Flynn szövege nem a műfaj megszokott pörgős prózája, inkább precíziós műszer.
Nyelvileg komoly arányérzékről tanúskodik, és mindig a határhelyzeteket írja le: az önutálat mikrofizikáját, a szégyen anatómiai működését, a társas játszmák rejtett dinamikáit. Az Éles tárgyak ennek az egyik legjobb példája: a test mint emlékeztetőfelület; tulajdonképpen olyan, mint egy napló, és erre a regény csodás szimbumrendszert épít.
Az egyik kritikus ezt nevezte post-noir realizmusnak. Nem noir, mert nem nosztalgikus. A klasszikus értelemben nem realista, mert az idegrendszer mélyszerkezeteit írja le. Ezt a komplexitást pedig természetesen a könyvkritika is felismerte, a szakmai lapok dicshimnuszokat zengtek róla, ezáltal nevét egy olyan olvasói réteggel is megismertetve, amely korábban nem feltétlenül követte a szórakoztatóirodalmi trendeket, ám még ők is kénytelenek voltak odafigyelni a nőre, aki alakítani kezdte ezeket.
Összefoglalva: hogy Flynn miért lett ekkora sztár, és miért ilyen nagy a kultusza? Mert egyszerre ismeri a popkultúra mechanikáját (hiszen ebből a közegből érkezett) és ír mélyen, komplexen a psziché működésének diszkrét logikájáról. Nem játszik azzal, hogy okosabb az olvasónál, inkább bevonja őt a történetbe.
Ezeknek a sztoriknak mindig van és marad aktualitásuk, éppen ezért a szerző új magyar kiadója, a Magnólia most felújítva adja át őket az olvasóknak, addig is, amíg Flynn állítólag jelenleg is készülő új regényére várunk. És hogy miért érdemes újra elővenni őket? Mert ma is működnek, ugyanúgy árasztják a feszültséget, amellyel megírták őket. A női élmény nem illusztráció. A női szubjektum nem mellékszereplő. Ez Flynn tézise. És ezért is lesz még sokáig hivatkozási pont. A thriller műfajának lélektanát kétségtelenül örökre megváltoztatta.
Kapcsolódó cikkek:
