Lily King legújabb regénye első pillantásra könnyen félrevezető lehet. A cím alapján sokan romantikus regényre számítanak, ám a Szívkirály hamar egyértelművé teszi, hogy nem klasszikus szerelmi történetről van szó. Bár a szeretet központi szerepet kap benne, a könyv valódi fókusza ennél jóval összetettebb: rétegzett, érzékeny történet az életről, az emberi kapcsolatok bonyolultságáról és azok sokféle formájáról.

A történet kezdetén egy egyetemi baráti társasággal ismerkedünk meg, akiket kisebb-nagyobb időbeli ugrásokon keresztül, nagyjából húsz éven át követünk. Már az első mondat kijelöli a regény irányát: „Tudtad, hogy írni fogok rólad egy nap egy könyvet?” – kezdi az elbeszélő. Ez mondat egyszerre intim és sokat sejtető, azonnal megadja a történet érzelmi alaphangját.

A narrátor egy fiatal egyetemista lány, aki rajong a könyvekért és a történetekért, különösen a szerelmi történetekért, de az ő története ennél jóval mélyebbre nyúlik. Az egyetemen megismerkedik két fiúval is, akikkel életük hosszú időre összefonódik.

Bár van egy döntési helyzet, amely felszínesen akár szerelmi dilemmaként is értelmezhető lenne, a regény valódi tétje nem ez. A hangsúly végig az emberi kapcsolatok alakulásán, az idő múlásán és azon van, hogy miként formál bennünket mindaz, amit átélünk.

A könyv egyik legnagyobb erőssége az elbeszélés módja. Az információk nem egyszerre tárulnak fel, hanem rétegenként, bontott idősíkokon. Az olvasónak figyelnie kell a hangsúlyokra, az elejtett félmondatokra, sőt arra is, amit a szereplők nem mondanak ki. Ez a sorok közötti olvasásra épülő történetvezetés különösen izgalmassá teszi a regényt. Ahogy haladunk előre, egyre több részlet kerül a helyére, és a korábban jelentéktelennek tűnő jelenetek új értelmet nyernek.

A Szívkirály ugyanakkor nem a hangos fordulatokra épít: nincsenek benne látványos csattanók vagy szenzációhajhász megoldások. Ehelyett pontosan és tudatosan mutatja meg, hogyan érkeznek meg az élet felismerései – lassan, tapasztalatokon keresztül, sokszor csak utólag visszatekintve.

Olvasóként ezeknél a pillanatoknál gyakran megállunk egy percre, mert érezzük, hogy a szereplők világa éppen elmozdult, valami visszafordíthatatlanul megváltozott. Az érzelmi súly nem kívülről nehezedik az elbeszélésre, hanem belülről, magukból a karakterekből fakad.

Szívkirály központi témái között ott van a szeretet és az emberi kötődés, de a regény tudatosan kerüli ezek idealizálását. Nem ígér nagy, mindent elsöprő beteljesülést vagy látványos lezárást; ehelyett azt mutatja meg, mennyire összetett, gyakran ellentmondásos dolog szeretni valakit, évtizedeken át kapcsolódni hozzá, újra meg újra jelen lenni egymás életében.

Külön említést érdemel a cím szerepe is. Ritka az olyan regény, amelyben a cím nem pusztán hangulatkeltő elem, hanem valódi jelentéstartalommal bír, és szervesen beépül a történet szövetébe. A Szívkirály ebből a szempontból kivételesen erős, hiszen a cím nemcsak értelmezhetővé válik és vissza-visszatér az olvasás során, hanem ténylegesen formálja is a történet gondolati ívét.

Szívkirály azoknak szól igazán, akik az elmélyült, gondolkodásra késztető regényeket keresik. Nem pörgős cselekményre vágyó olvasóknak íródott, hanem azoknak, akik egy hangulatba szeretnének belépni, lassan kibomló érzelmi ívet követni. Az a fajta könyv, amely három egymást követő estén kényelmesen elolvasható, nem felszínessége vagy rövid terjedelme, hanem magával ragadó, erős sodrása miatt. Lily King prózája mindvégig hívogató marad, a Szívkirály különösen szép könyv az életről: arról, ahogyan kapcsolódunk, hallgatunk, döntünk, és ahogyan idővel megértünk dolgokat, amelyek korábban még kimondhatatlanok voltak.


Kapcsolódó cikkek: