Bauer Barbara közel harminc kötetnyi életművében következetesen foglalkozik azzal, hogy honnan jövünk, mit öröklünk tovább, és hogyan hatnak ránk a családi és történelmi minták. Regényeiben a személyes sorsok és a magyar múlt szorosan összefonódik, miközben mindig az emberi történetek maradnak a fókuszban. A messziről jött fiú egy különleges, valós ihletésű életút története, amely a 20. századi magyar történelem sodrában mutatja meg, hogyan válik egy kiszolgáltatott, idegenből érkező fiú sorsa egy család és több generáció történetének meghatározó tengelyévé, miközben háborúk, politikai fordulatok és személyes döntések formálják az identitását, illetve az otthon iránt táplált érzéseit. Mindezekről, az írásról, a generációk közötti kapcsolódásról és az olvasókhoz fűződő viszonyáról beszélgettünk.
28 könyv áll mögötted – ez egy rendkívül aktív és következetes alkotói pálya. Hogyan tekintesz vissza erre az útra?
Amikor elkezdtem írni, és a Jaffa Kiadónál először találkoztam Rados Richárddal, megfogalmaztam magamban egy belső mércét. Úgy éreztem, hogy egy szerző akkor gondolhatja először komolyan magáról, hogy valóban erre a pályára állt, ha már tíz könyv van mögötte. Az olvasók szemszögéből is fontosnak tartottam, ha egy szerzőtől újra és újra megjelennek regények a könyvesboltok polcain, az azt jelzi, hogy a kiadó bízik benne, van helye a piacon.
Írói minőség szempontjából is így gondolom: lehet egy első könyv rendkívül erős, de ahhoz, hogy az ember valóban megértse, mit szeretne mondani, mire kíváncsi igazán, és hogyan tud következetesen fogalmazni, ahhoz idő és tapasztalat kell. Számomra ezt a tanulási és érési folyamatot nagyjából tíz regény tette lehetővé, de ez nem jelenti azt, hogy az érési folyamat megáll.
Ahogy végignézzük az életművedet, rendkívül sokféle könyvvel találkozunk: történelmi regényektől egészen kifejezetten életrajzi ihletésű történetekig. Miért fontos számodra a sokszínűség?
A mindennapjaink eleve sokfélék. Ha leveszünk egy könyvet a polcról, van olyan nap, amikor telitalálatnak bizonyul, és van, amikor egészen más hangulatra vágyunk. Az írás számomra ugyanígy működik. Egyrészt maga a téma határozza meg, mihez és hogyan nyúlok, másrészt az én belső periódusaim is. Íróként én alapvetően olvasó vagyok. Saját olvasási élményeim nagyon erősen formálják azt, ahogyan írok.
Szükségem van arra, hogy újra és újra meg tudjak újulni, hogy kipróbáljak más szemszögeket, más karakterhangokat. Óriási élmény volt például, amikor először írhattam férfi nézőpontból, de ugyanilyen izgalmas visszamenni egy másik korba, ahol nem a mai nyelven kell megszólalni. Rengeteg kihívás van még előttem, és őszintén érzem, hogy még nem írtam meg mindent, amit szeretnék.
Rátérve a beszélgetésünk apropójára, A messziről jött fiúra, illetve az erre az alkalomra készült éldekorált kiadásra, amelyben most a könyveid újra megjelennek: a történet valós ihletésű. Mi volt az a belső indíttatás, amely miatt megszületett, és miért volt fontos számodra, hogy fikciós formában írd meg?
Amikor úgy döntöttem, hogy megírom Demján Sándor életét, azt kértem a kiadómtól, hogy egy évig ne derüljön ki a főszereplő kiléte. A történetén keresztül azt szerettem volna megmutatni, milyen az, amikor valaki soha nem felejti el, honnan jött.
Abban az időben Székelyföldről 192 család ült fel szekerekre, és senki nem tudta, hová tartanak. Ehhez a történethez kellett a múlt ereje, annak a tudása, hogy honnan jön az ember. Ez Demján Sándor esetében valóban meghatározó volt: soha nem felejtette el az indulását, és azt sem, kik segítették az útján. Mindig visszanyúlt ahhoz a réteghez, ahonnan érkezett, és következetesen felkarolta a tehetséget.
Én az embert szerettem volna megmutatni a kisfiún, Sanyin keresztül. Tudatos döntés volt az is, hogy a történetet nem vezetem a gyerekkorán túl, onnantól már az üzletemberről szólt volna, engem viszont itt elsősorban a személyisége, a sorsa, életútjának indulása érdekelt.
A regény képes visszavezetni bennünket a közös magyar múltba, még akkor is, ha ezt a korszakot mi magunk sosem éltük át. Ez az írás közben vált ennyire hangsúlyossá, vagy tudatos célkitűzés volt a részedről?
Nem volt kifejezett célkitűzés, mégis újra és újra előkerül ez a gondolat. Gyakran mondom, hogy egy tőről fakadunk. Olvasói találkozókon is szoktam kérni, bárhol járunk, hogy tegyék fel a kezüket azok, akiknek székely, felvidéki vagy sváb felmenőik vannak – mindenhol ott van egy kis Kárpát-medence. Nincs olyan ember, aki valamiben ne lenne érintett.
Szinte minden családban megjelenik a Don-kanyar, valamilyen lakosságcsere, üldöztetés vagy háborús veszteség. Annyi szálon kapcsolódunk egymáshoz, hogy ha bármelyik magyar ember történetében elkezdek visszafelé haladni, előbb-utóbb eljutok akár a saját családomhoz, akár a tiédhez, vagy bárki máséhoz. Mindig találunk metszéspontokat, és szerintem ez egészen csodálatos.
Ha ezt igazán tudomásul vennénk – hogy tulajdonképpen mind rokonok vagyunk valamilyen módon, egyfajta sorsközösségben –, akkor talán azt is belátnánk, hogy miután az ember a saját családját nem bántja, talán egymást sem bántanánk.
A regény több idősíkon és generáción keresztül bontakozik ki. Miért ezt a szerkezetet választottad, és hogyan segítette a generációk közötti ugrálás a családtörténet súlyának érzékeltetését?
Szeretek az időben ugrálni. Olvasóként sem vagyok „kódfejtős” alkat: szeretem, ha egy könyv jól halad, ha értem, amit olvasok, nem kell közben megfejtenem. Ugyanakkor ennyi játék belefér számomra, és íróként is kifejezetten szeretem megbontani az abszolút linearitást, egy kicsit mozogni az időben. Maga a szerkezet tehát nem állt távol tőlem.
Az is fontos döntés volt, hogy a történetet három időszakon, három generáción keresztül meséljem el. Ez szorosan kapcsolódik ahhoz az elvhez, amit Demján Sándor is vallott, hogy soha ne felejtsük el, honnan jöttünk. Az ő nagymamája, az a bizonyos Katalin, aki Székelyföldről elindult, rendkívül erős asszony volt. Ha ő nem úgy gondolkodik, ha nem azokat az értékeket adja tovább a lányának, amelyeket az később továbbad a fiának, akkor ez az életút egészen máshogy alakul.
Ehhez kellett a jövőbe vetett nagyon erős hit. A három generáció egymásra rétegződése, az ismétlődések, az örökölt sorsok és az egymásnak továbbadott értékek ezt teszik láthatóvá. Az öröklésben nemcsak a traumák vannak jelen, hanem a pozitív minták is, azok, amelyekre büszkék lehetünk, amelyek biztonságot adnak, és erőt adhatnak a következő generációknak.
Mindig eljön az a pillanat, amikor az embert elkezdi érdekelni, honnan jött. Ez általában nem gyerekkorban és nem húszévesen történik, hanem akkor, amikor lecsillapodik, és elkezd nemcsak előre, hanem befelé és hátra is figyelni. Számomra ezért személyes ügy ez a kérdés: az, hogy honnan jövünk, rengeteg mindenre ad választ önmagunkról, a döntéseinkről és a kapcsolatainkról.
Kitekintve az idei évre: idén sem maradunk könyv nélkül, hamarosan megjelenik A Hídépítő második része. Mit árulhatsz el arról, hogy merre folytatódik a történet? Mi vár ránk áprilisban?
Ez A Hídépítő első részének közvetlen folytatása. Az első kötetet gyakorlatilag egy mondat közepén fejeztem be, egyszerűen nem fért bele több, különben kezelhetetlenül vaskos lett volna. A második rész ugyanazzal az elvvel épül tovább. Itt is generációkon ível át a történet, a két kötetet együtt nagyjából háromszáz évet ölel fel.
Nem lineárisan, nem évtizedről évtizedre haladunk: vannak nagyobb időugrások, és vannak sűrűbb, intenzívebb szakaszok. Ez részben abból adódik, hogy mi történik a családdal, részben pedig abból, hogy a történelem mely időszakai voltak eseménydúsabbak.
Hihetetlenül szoros kapcsolatot ápolsz az olvasókkal, és nagyon sok közönségtalálkozóra látogatsz el. Miért fontos ez számodra? Honnan fakad, hogy ennyi energiát fektetsz az olvasókkal való kapcsolattartásba?
Az írás alapvetően magányos tevékenység. Hiába van egy gyönyörű dolgozószobám, végső soron egy nagyon szűk, intim térben ülök, és ezt a zárt, elszigetelt munkát végzem. Ehhez képest, amikor találkozom az olvasóimmal, hirtelen láthatóvá válik mindaz, amit csinálok. Ilyenkor szembesülök azzal, hogy a könyveim ott vannak az ország különböző pontjain, nagyon különböző emberek könyvespolcain, éjjeliszekrényén vagy éppen a táskájukban. A történetek élővé válnak, és az olvasók is hús-vér emberekké lesznek. Persze tudom, hogy olvassák a könyveimet – látom a számokat, és gyakran leesik az állam attól, hogy hányan veszik kézbe őket országszerte –, de egészen más élmény személyesen találkozni velük.
Amikor beszélgetnek velem, kérdeznek, véleményük van, és elmesélik a saját történeteiket, akkor az írás kilép a magányból. Van, aki csak azért jön oda, hogy megöleljen, mert úgy érezte, mintha a könyvemben a saját családjáról olvasott volna. Ezek az alkalmak óriási élmények számomra, nagyon feltöltenek, és hatalmas büszkeséget ébresztenek bennem.
Kapcsolódó cikkek:
