Az egykori haditudósító, Jean Hatzfeld legújabb regényében egy nem mindennapi történeten keresztül mesél a háború és a barátság kapcsolatáról. Az egy nap viszontlátod egyszerre szól az ostrom alatt tartott Budapestről, a Fővárosi Állatkert különleges helyszínéről, valamint egy zsidó és cigány kislány egymást keresztező életútjáról. A francia szerzőt a budapesti könyvbemutató apropóján kérdeztük.
A Duna közvetlen közelében beszélgetünk. Egyik interjújában említette, hogy ez a folyó fontos, jelentős az Ön számára. Miért? Mit szimbolizál a regényben?
Jean Hatzfeld: A regényben a Duna valóban fontos szereplő, hiszen lehetővé teszi a menekülést. Továbbá az idő múlásának érzékeltetését: egy negyven évvel később megtörtént háborúval teremt kapcsolatot, és így a szereplőkkel való újbóli találkozás lehetőségét is elősegíti. Személyesen is fontos számomra, mert újságírói éveim során többször is a közelében tartózkodtam, amikor Szlovákiában, Vukovarban vagy Romániában dolgoztam.
A Duna gyönyörű, és komoly történelmi háttérrel rendelkezik.
Mi, franciák egyébként ennek jelentőségét kevéssé érthetjük, hiszen messze élünk Közép-Európától. A Duna a regényben tehát ráirányítja a figyelmet egy másik Európára. Amikor ennek a történetnek a vázlatát elképzeltem, fontos volt számomra, hogy legyen egy olyan folyó, amely lehetővé teszi a szökést.
A regény Budapesten játszódik 1944-ben. Miért pont a főváros ostromát választotta? Mit adhat hozzá Budapest ehhez a történethez?
JH: Vannak, akik pontosan tudják, hogy mit fognak írni, tervet készítenek, de nálam nem ez a helyzet. Én csak egyetlen ötletből indultam ki; egy nagyon kaotikus helyzetben meg akartam mutatni két elárvult és üldözött gyereket, akik felnőtt felügyelet nélkül valahogy elboldogulnak a káoszban. Azt kérdeztem magamtól, hol találok egy olyan helyszín, ahol mindezt bemutathatnám. Kerestem egy állatkertet, amelyet ostrom vesz körül. Több lehetőségen is gondolkodtam, de Budapestnek megvolt az a hatalmas „előnye”, hogy a várost kétszeresen is bekerítették. Ott voltak egyfelől a németek, akik megszállva tartották, és a Vörös Hadsereg. Az izgalmas dramaturgiai helyzet lehetővé tette, hogy színre vigyem a felnőttek közötti háborút, és a mindezt elszenvedő lakosság életét. Ez pedig még erősebbé alakította azt a paradoxont a különálló kis szigettel, amelyet az állatkert jelentett.
Kertész Imrének főhőse a Sorstalanság című regényben naiv gyermeki nézőponttal bír. Ezzel szemben az ön két szereplője egyáltalán nem naiv, szinte felnőttekhez illő tudatossággal állják ki a háború megpróbáltatásait. Mi a jelentősége ennek a választásnak?
JH: Bár a történetben végig kislányokra jellemző módon játszanak, álmodoznak, mindketten végignézték a családjuk pusztulását. Ennek ellenére volt elég erejük elmenekülni, átvágni Budapesten, és elég furfangosak is voltak ahhoz, hogy az állatok hangját követve, feléjük vegyék az irányt. Innen változik meseszerűvé a történet.
Kertész története nem fikció, az enyém ilyenformán az. Két gyermek – egy zsidó és egy cigány kislány – történetét akartam elmesélni, akik elutasítják a sorsukat, vagyis azt, hogy a felnőttek eltiporják őket. Mert bizony léteznek olyan gyermekek, akik a legkétségbeejtőbb helyzetekben is feltalálják magukat, és miközben a felnőttek önként vagy kényszerből elpusztítják egymást, bennük erős az élni akarás.
Negyven évvel Budapest ostroma után hasonló borzalmak történnek Vukovarban és Szarajevóban is. A regény ezzel azt sugallja, hogy a történelem ismétli önmagát. Gondolja, hogy nincs remény a változásra?
JH: Abszurd az az ötlet, hogy ez nem fog megismétlődni. Hiszen Auschwitz után is azt mondtuk, hogy nem fog újra megtörténni, lám, mégis megismétlődött… Ez persze nem jelenti azt, hogy minden reménytelen.
A regény címe legalábbis hitet, reményt sugall a jövőre nézve. Ez egy valódi kapaszkodó, vagy inkább csak illúzió?
JH: A cím ötletét erősen meghatározta a két kislány története, akik új életet alakítanak ki ott, ahol nem is számítunk rá. De jelen van emlékezet kérdése is: hogyan hagy nyomot a háború az emlékezeten, hogyan élünk vele tovább? A Sheindel nevű kislányból felnőtt nő lesz, aki egész életében a másik felét keresi. Csakhogy nem azért keresi, mert emlékeket akar számára feleleveníteni, vagy meg akarná hívni egy italra.
Azért keresi őt, mert szüksége van rá. A művelt, kicsit elitista közegből származó zsidó lány találkozik egy szinte írástudatlan cigány lánnyal, és örök barátságot fogadnak. Miután elsodródnak egymástól, úgy érzi, önmaga egy részét is elveszti. Összetartásuk azért is meghatározó számára, mert ezáltal felfedezheti az állatokat, barátságot, segítséget; tulajdonképpen mindent, amit megismert, Izetának köszönheti. Azért keresi, mert szüksége van rá.
Néha elveszítünk valakit, és a halála után keletkezett űr a gyászolás folyamata során egy idő után betöltődik. De ebben az esetben nincs halál, nincs gyász, van azonban egy közös hiányzó rész, amely nagyon fontos, Sheindel pedig állandóan ezt keresi.
Az emlékezetnek és az emlékezés szükségességének az Ön műveiben nagy jelentősége van. Ezt a következtetést, tapasztalatot haditudósítói élményeiből és az ott átélt történetekből vonta le?
JH: Mindenből. A holokauszt emlékezetének kérdése jelentős nyomott hagyott rajtam. Aztán sokat dolgoztam Ruandában, ahol volt alkalmam beszélni túlélőkkel és a gyilkosokkal is. Nagyon érdekelt, hogyan működik náluk az emlékezet. A túlélőknél mindig zavaros volt, szétfolyó és ködös. A gyilkosok esetében pedig egyszerű és szinte természetesen hazug. Egyébként minden ember életében fontos az emlékezet. Az enyémben is.
Amikor ezt a könyvet írtam, megpróbáltam Vukovárra visszaemlékezni. Nem sikerült, ezért elmentem az archívumba, hogy cikkeket keressek. Rájöttem, hogy Vukovár csak egy esemény volt az életemben – megtörtént, majd elmúlt, ennyi volt. De valójában nem lehet csak úgy elfelejteni – még akkor sem, ha rövid ideig tartott –, a fikció ugyanis lehetőséget ad arra, hogy visszatérjünk hozzá.
Beszéljünk kicsit az újságíró, Frédéric karakteréről, aki azzal segíti Sheindelt az emlékezésben, hogy elmesélteti vele a történetét. Ön mint újságíró és író, mennyiben tekinti küldetésének, hogy megszólaltassa a szereplőket, hogy segítse őket az emlékezésben?
JH: Frédéric különleges karakter. A mestersége, hogy beszéltesse az embereket, elmesélje a történetüket. Viszont itt egy olyan történetbe botlik, amely nem elmesélhető egy újság hasábjain. Így válik íróvá. A Sheindellel és Dumitruval (Vörös Hadsereghez tartozó fiatal katona – szerk.) való kapcsolatának elmesélésében egy egész könyv anyaga benne rejlik. A hallott történet az írás egy új módja felé terelgeti őt.
Ez valami olyasmi, amit Ön is átélt? Van ennek önéletrajzi vonatkozása?
JH: Igen, van benne ilyesmi. Egy ponton az ember rájön, hogy egy olyan történet bontakozik ki előtte, amely kívül esik az újságírás műfaján, és úgy érzi ezáltal, hogy egy új univerzum nyílik meg számára.
És ma melyik műfaj áll önhöz közelebb?
JH: Valójában nagyon szerettem mindkettőt. Hosszú ideig és nagy örömmel dolgoztam újságíróként, de ebben a műfajban az írás jellege sokkal korlátozottabb.
Ugyan mindkét esetben a valóság érdekel minket, csak az újságíró tömörebb formában fogalmazza meg a körülötte levő világot, míg a fikció lehetővé teszi, hogy a valóságot másképpen dolgozzuk fel. Boldog voltam, hogy mindkét műfajba belekóstolhattam.
A könyv végén Sheindel Izeta anyját idézi, aki azt mondja: „Mindenki azzá lesz, akit elveszített.” Mit akart ezzel mondani?
JH: Ez a mondat megfelel annak, amit szerettem volna, hogy elmondjanak azok, akiket sok veszteség ért az életben.
A borítón látható fotó Roberto Frankenberg munkája.
