Azért jó, ha egy regényből film készül, mert akkor lehet két pártra szakadni, és végeláthatatlanul elvitatkozni arról, melyik sikerült jobban. Én a legtöbbször a könyv pártján állok, és szerintem teljesen jogosan: legutóbb például az Angyalok és démonok kapcsán derült ki számomra, hogy a moziváltozatból nemcsak kispóroltak néhány fontos szereplőt, hanem a kulcsfigurának még a nevét és a személyiségét is teljesen megváltoztatták. Akkor az már egy másik történet, nem? Néha viszont olyan jól sikerül a filmes feldolgozás, hogy attól kezdve nem is tudom másként elképzelni a karaktereket, mint amilyennek a moziban vagy a tévében láttam őket.

Lee Child – Andrew Child: Az őrszem

Így jártam Jack Reacherrel is, holott lássuk be, akármilyen nagy sztár Tom Cruise, a kiérdemesült katonai nyomozó leírása nagyon nem illik rá: százkilencvenöt centi, száztíz kiló, a haja mint egy szénakazal, és a gyerekek visítva elrohannak, ha meglátják. Mégis olvasás közben folyton őt láttam magam előtt, noha ezt a regényt még nem is filmesítették meg, hiszen csak nemrégiben került ki a nyomdából. Amikor Child maga mellé vette szerzőtársnak az öccsét, sokan megijedtek, mi lesz így a kedvenc hősükkel. Fölöslegesen aggódtak, Reacher továbbra is maga a nyugodt erő, rendíthetetlenül aprítja a rosszfiúkat, anélkül, hogy neki magának egy haja szála görbülne, és miután többféle bűnbandával leszámol, ugyanolyan magányos harcosként hagyja el a helyszínt, ezúttal egy tennessee-i kisvárost, mint ahogyan érkezett.
A krimiket (és úgy általában a regényeket) elsősorban a hangulatukért szoktam olvasni, azon, hogy ki a gyilkos, csak másodsorban töröm a fejem, mert általában úgysem találom el. Most azonban a sztori egyik sarokpontjáról azonnal éreztem, hogy nem stimmel. A főszereplő informatikus felmondásában ugyanis az áll, azért rúgták ki, mert rosszul végezte a munkáját, én viszont hosszú, dolgos életem során azt tapasztaltam, kizárólag azt szokták lapátra tenni, aki jól dolgozik. Ebben az esetben sincsen ez másképp, ahogyan a cselekmény számos más eleme, újnáciktól orosz maffiáig, szintén felbukkanhatna nálunk. A világegyetem tágul, a mi világunk szűkül.

Georges Simenon: Maigret hét esete

Noha arra már nem számíthatunk, hogy új Simenon kézirat bukkanjon fel, az Agavé Könyvek gondozta életműsorozat folyamatosan gyarapodik, ezúttal novellákkal. A párizsi rendőrtiszt ugyancsak többször megihlette a filmeseket, de aki hozzám hasonlóan jócskán a rendszerváltás előtt szocializálódott, annak a fülében a mai napig az a tévés felkonferálás visszhangzik, hogy „Maigret felügyelő Rupert Davis, magyar hangja Básti Lajos.” Abból a sorozatból tanultam az első francia szavakat, az utcatáblákról, az éttermek nevéből, a háttérben felvillanó plakátokról. Párizs akkoriban, a 70-es években olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt számomra, mintha a Holdon lenne, mégis az epizódok felkeltették bennem a vágyat, hogy megtudjam, kik laknak a Haussmann báró megálmodta bérházak díszes homlokzata mögött.
Mert ide vezeti a felügyelőt a munkája, a párizsi háztetők fölé, a körbefutó kovácsoltvas erkélyekre, a rejtett belső udvarokra, a manzárdszobákba, amelyek távolról sem olyan szépek, mint amilyennek kívülről látszanak. Ahol bájos varrónők rejtegetnek fiatalembereket zárt ajtók mögött, gazdag polgárok tartanak szeretőt, gyűlölködő családok kényszerülnek egy fedél alá. Ahogyan ezekben a rövid történetekben a vidéki Franciaország, a kis falvak vagy a tengerparti üdülőhelyek világa sem az a békés és idilli táj, amilyennek az útikönyvek festik. Maigret, aki maga is parasztcsaládban nőtt fel, belelát az ott lakók szívébe, és vele együtt mi is újra megbizonyosodunk róla, hogy az emberi természet nem változik, ugyanannak a néhány egyszerű, alapvető érzelemnek engedelmeskedve lép a bűn útjára.

Harlan Coben: Az idegen

Mindig lenyűgöz, hogy emberek olykor milyen meghökkentő módon keresik a kenyerüket. Egyesek például azzal, hogy olyan webshopot működtetnek, ahol terhesség színlelésére alkalmas műhasat lehet vásárolni. Először azt hittem, az egészet csak Coben találta ki, de utánanéztem, és nem: az Amazonon többféle modellből lehet választani, sőt, használt példány már 85 dolláros, jutányos áron beszerezhető. Ezek szerint mutatkozik rá kereslet. Igaz, mindenkinek van rejtegetnivalója, adott esetben az, hogy a várandósságát csak megjátssza. Titkolózni azonban ma, amikor a Nagy Testvér, pontosabban a Nagy Adat szüntelenül figyel, a szokottnál is nehezebb. Egyszer csak felbukkan a címbeli idegen, és az ember kipárnázott, kényelmesen berendezett középosztálybeli élete fenekestül felfordul.
A sztori hamarosan messzire kanyarodik a szilikon álhastól, ahogy a főhős, Adam nyomozni kezd eltűnt felesége után. Kiderül (már megint), hogy az amerikai iskolai sport mindenről szól, csak arról nem, hogy a fiatalok egészségesek legyenek, hogy a rendőrség arrafelé nem nézi jó szemmel, ha egyetemista lányok ösztöndíj-kiegészítésként prostitúcióra adják a fejüket, és hogy ha a szülőtársak be akarnak vonni minket a szülői munkaközösség tevékenységébe, akkor ajánlatos minél gyorsabban elszaladni. A fordulatos regény felkeltette a Netflix érdeklődését is, tavaly sorozatot forgattak belőle, amelynek a főszereplője számomra nagyon kellemes meglepetésként Richard Armitage. Az angol színész valamivel idősebb lett ugyan azóta, hogy az Észak és dél című BBC-sorozatban a fél világot magába bolondította, de csúnyább nem.