Önként vállaltam, hogy recenziót írok Thomas Pynchon kultikus művéről, amelynek magyar megjelenésére pontosan húsz évet vártunk. Aztán, ahogy elmélyedtem a kötetben, rájöttem, hogy ez értelmetlen vállalkozás: egyrészt egy cikk karakterszáma nem elégséges e monumentális történethalmaz elemzéséhez, másrészt őszintén, mi újat mondhatnék el, amit nem írtak már le előttem? Nem, ez a regény egy külön világ, amiről beszélni kell: összegyűlni egy kávé mellett és napestig elemezni; talán ez rá a megfelelő forma, így most én sem teszek mást, mint a magam módján egyszerűen csak tisztelgek e nem mindennapi, vélhetően egyszeri és megismételhetetlen irodalmi vállalkozás előtt.
Az Ellenfényben első ránézésre egy monumentális, ezer oldalas, széttartó, már-már kezelhetetlen szöveg: több száz szereplő, kontinenseken átívelő cselekmény, anarchisták, matematikusok, léghajós kalandorok és bányamágnások, ahogy azt a fülszöveg is ígéri. A regény a 19–20. század fordulójának idejébe ágyazódik, abba a különös történelmi pillanatba, amelyben a modernitás ígérete és a közelgő katasztrófa árnyéka egyszerre volt jelen.
Pynchon azonban nem a kifejezés hagyományos értelmében vett történelmi regényt írt: az Ellenfényben világa egy alternatív történelmi tudat, amelyben a tudomány, a misztika és a politika egymásba csúszik.
A könyv egyik legkülönösebb rétege a matematika és a fizika iránti megszállottság. Pynchon, diplomás mérnökként már a Súlyszivárványban is elkalandozott választott szenvedélye felé, most bizonyos tekintetben még mélyebbre ás: kvaterniók, negyedik dimenziók, nem-euklideszi terek. Mindezek azonban ezúttal nem a háttértörténetek díszletei, hanem a regény szervezőelvei. A Pynchon teremtette világban nincs stabilitás, a valóság meghajlik – egy léghajó minden további nélkül átrepül a Föld magján – és e valóságnak számtalan ki és bejárata létezik. Ez a gondolat nemcsak a cselekményben, hanem a szerkezetben is visszaköszön: az Ellenfényben olvasása olyan, mintha egy párhuzamos univerzumokból álló labirintusban bolyonganánk. Az évtizedeken át készülő regényt sokan egyenesen a modernitás enciklopédiájaként olvassák, még ha ez az enciklopédia szándékosan töredezett és ironikus is.
És itt érkezünk el ahhoz, ami Pynchont igazán egyedivé teszi. Az Ellenfényben ugyanis meglehetősen kétarcú mű. Egyfelől számtalan tudományos és társadalmi kérdésről rendkívül komolyan elgondolkodik, másfelől mindezt elképesztő játékossággal kezeli.
Miközben a kapitalizmus erőszakos térnyerését, a hatalom és tudás összefonódását vizsgálja, folyamatosan kifordítja saját retorikáját. Burleszkszerű humor, nyelvi játékok, váratlan műfaji váltások törik meg az olvasás linearitását. Kalandregényből westernbe váltunk, noirból háborús történetbe, a regény mégsem esik ki saját világából.
Nem mehetünk el szó nélkül Greskovits Endre rendkívüli fordítása mellett sem. Pynchon prózája hírhedten nehezen átültethető (Széky János annak idején számos interjút adott arról, mennyit küzdött a Súlyszivárvánnyal): a szóviccek, a stiláris regiszterek váltakozása, a kulturális utalások sűrűsége komoly kihívás elé állít még egy olyan sokat látott tekintélyt is, mint Greskovits, aki azonban szinte tökéletes munkát végzett. Az, hogy a regény megjelenése nem csupán irodalmi esemény, de nyelvi teljesítmény is, Pynchon mellett egyértelműen neki is köszönhető.
Az Ellenfényben magyarul nem egyszerűen remekül olvasható (ha már itt tartunk, jóval olvashatóbb, mint a Súlyszivárvány, bár ott sem Széky tehetett róla), hanem új életre kel: a szöveg idegensége és ismerőssége egyszerre hat.
Az Ellenfényben jól illeszkedik az olyan könyvek sorába, mint az Ulysses, a Végtelen tréfa, vagy a 2666; legnagyobb hatása, hogy többet követel az olvasótól, mint az olvasó általában saját magától, és egy percig sem hagyja, hogy elkényelmesedjünk. Nem kínál egyértelmű értelmezéseket, nem ad kapaszkodókat. Rákényszerít, hogy együtt éljünk a bizonytalansággal, azzal a felismeréssel, hogy a világ, amelyben élünk, maga is egy bonyolult, sokismeretlenes egyenlet.
Kapcsolódó cikkek:
