Helen DeWitt nemrég magyarul megjelent regénye, Az utolsó szamuráj, igazi irodalmi unikornis. Az a fajta könyv, amelyről rendkívül nehéz eldönteni, zseniális-e, vagy teljes őrültség, és végeredményben azt kell mondanom: mindkettő. Eredetileg 2000-ben jelent meg, sokáig méltatlanul elfeledve bolyongott a kiadói világ útvesztőiben, míg egy újrakiadás nem tette ismét láthatóvá. DeWitt könyve egyszerre családregény, fejlődésregény, filozófiai értekezés és intellektuális kalandtúra: egy regény, amelyhez sokszor a koncentrált figyelem sem elég, de mikor eltalál, az megismételhetetlen élmény.
A történet középpontjában Ludo, a csodagyerek áll, aki olyan szellemi képességekkel bír, amelyekre a legtöbb Nobel-díjas tudós is csettintene. Anyja, Sibylla egyedül neveli, miközben fordításokból tartja el magukat, és minden erejével azon van, hogy fia enciklopédikus tudásszomját kielégítse. Ludo háromévesen már görögül olvas, ötévesen japánul, és tizenéves korára olyan szintű matematikai és nyelvi tudással rendelkezik, ami egyetemi professzorokat is megszégyenít.
DeWitt bravúrja abban rejlik, hogy ezt a szinte hihetetlen szellemi kapacitást hihetővé, sőt emberivé teszi: Ludo nem pusztán agy, hanem érző lény, akinek legnagyobb vágya, hogy megismerje az apját.
Ez az apakeresés adja a regény érzelmi középpontját és hajtóerejét. Ludo különféle férfiakban keresi azt a példaképet, akitől elleshetné, mit jelent férfinak, szülőnek, embernek lenni. Miközben anyja újra és újra eljátszatja vele Akira Kuroszava legendás A hét szamuráját, mert úgy gondolja, hogy a hét harcos önfeláldozása minden másnál alkalmasabb rá, hogy megtanítsa fiát az élet nehézségeire. A film válik a regény összetartó erejévé: a hősiesség, a bátorság és a kitartás szimbólumává. Csakhogy a való életben Ludo nem talál szamurájokat, mindössze kudarcokat és olyan férfiakat, akik messze nem méltók a filmben látott eszményképekhez.
Legyünk őszinték: DeWitt nyelvi és formai kísérletezése elsőre ijesztően hathat. Több tucat nyelv bukkan fel, matematikai egyenletek és fonetikus átiratok, próza és esszé keveréke.
De ahogy haladunk előre, mindez azt a nemes írói célt szolgálja, hogy segítsen nekünk tökéletesen bebújni Ludo fejébe és gondolataiba, hogy részesévé váljunk annak a különleges látásmódnak, amellyel a fiú a világot szemléli. Komoly intellektuális feladat végig odafigyelni rá, mert a próza nem fullad ki, nincs megállás, de tulajdonképpen ez az ára annak, hogy a regény végére eljussunk a totális katarzisig.
Szerencsére Az utolsó szamuráj nem pusztán intellektuális játék. Mélyen emberi könyv arról, milyen nehéz túl okosnak lenni a mai, középszerűséghez szokott világban.
Arról, hogy a tudás önmagában nem elég – az IQ az EQ nélkül üres – egyszerűen szükség van szeretetre, kapcsolódásra, visszajelzésre, arra, hogy legyen egy másik ember, aki önzetlenül ismeri el a teljes létezésed. Ludo története így válik mindenki számára ismerőssé: a kitaszítottság, a meg nem értettség, a keresés történetévé, hisz ezek olyan folyamatok, amelyeken vélhetően mindannyian keresztülestünk már életünk során.
Helen DeWitt regénye szokatlanul nagyszabású vállalkozás, nem fél elidegeníteni az olvasót, ha közben a gondolkodás és az érzelmek legmélyebb bugyrait tárhatja fel.
Ha Ann Patchett a realizmus tündérmesei színeit keveri, ha Barbara Kingsolver a társadalmi peremre szorultaknak ad hangot, ha Ariel Lawhon a történelmi rémtettek árnyaira hívja fel a figyelmet, akkor DeWitt azt a rendkívül pillanatot örökíti meg, amikor a szellem túlságosan nagyra nő a testhez képest – a könyv elolvasása után egészen biztosan másként tekintünk majd a zsenialitásra és arra a szülői felelősségre, amellyel megtaníthatjuk a gyermekeinket helyesen élni.
Ebben pedig alighanem egészen egyedi vállalkozás jelenleg a magyar könyvpiacon.
Kapcsolódó cikkek:
