Az élet néha egy váratlan döntéssel kezdődik el igazán. Van, akit egy új szerelem indít el, másokat egy veszteség, egy hirtelen felismerés vagy épp egy végzetes diagnózis. Mélissa Da Costa új regényében ez a döntés szó szerint élet és halál kérdése: mit kezd az ember azzal az idővel, ami még megmaradt neki? Az ég minden kékje arról mesél, hogyan válhat a búcsú egyúttal a legszebb utazássá, amikor a halandóság gondolata nem elrabolja, hanem felerősíti az élet minden hátralevő pillanatát.
Émile-t fiatalkori Alzheimer-kórral diagnosztizálják, és az orvosok szerint legfeljebb két éve van hátra, mielőtt teljesen elveszíti önmagát. A letaglózó hír után egyből elhatározza: ahelyett, hogy egy kórházi ágyon várná az elkerülhetetlent, nyakába veszi Franciaországot, és útra kel, ahogy mindig is szeretett volna. Felad egy hirdetést, hogy útitársat találjon, így végül egy idegennel, a titokzatos Joanne-nal az oldalán, egy rozoga lakóautóban vág neki a kalandnak.
A regény atmoszférája olyan, mint egy régi francia filmé: van benne melankólia, finom humor és mély, ösztönös életigenlés. Minden fejezet egy apró fényfolt, pillanatok, amelyekben a mulandóság mögött felvillan az élet értelme.
A tájak, amelyeken Émile és Joanne végighaladnak – az Alpok csendes falvai, a francia tengerparti naplementék, a levendulamezők – nem pusztán díszletek. Mindegyik hely egy újabb emléket, újabb felismerést hív életre, ahogy a két ember között lassan, kimondatlanul is mély kapcsolat alakul ki.
Joanne nem hős, és Émile sem mártír. Ők ketten együtt mutatják meg, hogy a legnagyobb bátorság nem a halál legyőzése, hanem az, ha az ember szembenéz vele – és közben nem felejt el élni.
Ahogy keresztülhaladnak a francia vidéken, úgy bontakozik ki előttünk mindkettőjük múltja. Megismerjük a történetüket, hogy miért vállalkozott Joanne fiatal, 28 éves nőként egy ilyen vakmerő kalandra, hogy miként búcsúzik Émile az életétől, és mit tanult az idáig vezető úton.
A könyv során minden megálló, minden párbeszéd és minden csendes pillanat formálja kettejük kapcsolatát és a világról alkotott képüket. Nemcsak a táj változik körülöttük, ők maguk is. Émile betegsége egyre központibb szerepet tölt be az idő előrehaladtával, emlékezetkiesései, rohamszerű epizódjai nem kímélik az olvasót. De a könyv legnagyobb ereje, hogy úgy beszél a halálról, hogy közben valójában az életet ünnepli.
Mélissa Da Costa írása letisztult, lírai, de soha nem giccses. Olyan pillanatokat teremt, amelyekben a legfájdalmasabb dolgok is gyönyörűvé válnak.
Az olvasó nemcsak Émile útját követi, hanem saját emlékeihez is közelebb kerül: mit jelent jelen lenni, mihez kötjük az identitásunkat, és mi marad belőlünk, ha a nevek, az arcok, a helyek lassan elmosódnak.
Ez a könyv azoknak való, akik szeretik, ha az irodalom nem menekül a fájdalom elől, hanem kézen fogja az olvasót, és átvezeti rajta. Akik nem félnek attól, hogy a szomorúságon át tegyék meg az utat a megnyugvásig. És akik hisznek abban, hogy a legszebb történetek nem mindig azok, amelyek jól végződnek.
Az ég minden kékje megmutatja, hogy a véges idő is lehet teljes, ha úgy töltjük, ahogy érdemes. Hogy a szépség ott rejlik a búcsúban, a hallgatásokban, az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatokban. Amikor az utolsó oldalhoz érünk, valószínűleg nem az lesz az első gondolatunk, hogy Émile sorsa igazságtalan. Inkább az, hogy milyen ritka és kivételes dolog ennyire élni. Micsoda bátorság az utazás legvégéig nyitott szívvel nézni az eget – minden árnyalatában, minden kékjében.
Kapcsolódó cikkek:
