Nem, ez nem a Skynet, ami az életünkre tör, ugyanakkor kétségtelenül befolyással van arra: szinte észrevétlenül vált a hétköznapjaink részévé, nem csoda hát, hogy az irodalom is lépten-nyomon foglalkozik vele. Mi azonban most úgy döntöttünk, hogy nem a tényirodalom oldaláról ragadjuk meg a témát, hanem olyan fikciós műveket keresünk, melyek saját zsánerük eszköztárát bevetve mesélnek nekünk az életünket és jövőnket megváltoztató mesterséges intelligencia körül kialakult kérdésekről.
William Gibson: Neuromancer
A Neuromancer a cyberpunk ősatyja, alfája és ómegája, az egyik első regény, ami komolyan vizsgálta a mesterséges intelligencia határait, ember és MI viszonyát. Ráadásul az MI Gibson világhírű művében nem csupán segédeszköz: a Wintermute és Neuromancer nevű entitások saját tudattal, célokkal és szándékokkal rendelkező szereplők, akik egyesülni szeretnének – ez a vágyuk egyfajta istenkomplexusként jelenik meg, megtestesítve a félelmet, melyet sokan azóta is táplálnak a mesterséges intelligencia kapcsán. Gibson MI-jei manipulatívak, rejtélyesek és mélyen emberiek, miközben egészen idegenek is. Mindez kiegészítve néhány filozófiai kérdésfelvetéssel a tudatosságról, az identitásról és arról, hogy egy gép akarhat-e bármit, még ha maga sem érti, mit jelent az akarat.
Kazuo Ishiguro: Klara és a nap
Az irodalmi Nobel-díjas Ishiguro finom és melankolikus történetében Klara, a mesterséges barát olyan MI, aki gyermeki ártatlansággal és mély érzékenységgel szemléli a világot. Bár technológiai lény, Klara empátiája és megfigyelőképessége meghaladja sok emberét. Ishiguro nem a gépek lázadásáról ír, hanem megfordítja az egész sztereotip narratívát, és a szeretet, a hit és a lojalitás fogalmait kutatja egy gép perspektívájából. Klara MI-je nem valamilyen forradalmi ketyere, sőt inkább tragikusan emberi: hite a nap gyógyító erejében szinte vallásos. A könyv kérdése nem az, hogy mit tud egy MI, hanem hogy mit érzékel, és hogyan tanul meg szeretni, ami a szerző olyan mély emberismeretéről és megfigyelőkészségéről tanúskodik, melyért más írók a fél karjukat odaadnák.
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei
Ebben a grandiózus sci-fi-eposzban a mesterséges intelligencia nemcsak jelen van, hanem meghatározó civilizációformáló erő is egyben. Avrana Kern terraformáló MI-je mondhatni isteni pozícióba kerül, akaratán kívül is kultúrát, hitet és fejlődést teremt a pókok világában. Tchaikovsky könyvsorozatának népszerűsége nem véletlen, hisz a teljes trilógia során több aspektusból vizsgálja az MI-k szerepét és felelősségét, melyek egyszerre lesznek megmentők és veszélyforrások, közvetítők és ellenségek, miközben az emberi felelőtlenség tükrévé válnak. A szerző által teremtett MI-k nem gépek, hanem újfajta tudatok, amelyek képesek tanulni, érteni, dönteni, és ami a legfontosabb, hogy sosem felejtenek, és ez a gépi emlékezet néha félelmetesebb, mint bármilyen emberi szándék.
Anthony Doerr: Felhőkakukkvár
A láthatatlan fénnyel Pulitzer-díjat nyert Doerr regénye egyáltalán nem technológiai sci-fi, sokkal inkább több idősíkot átfogó amerikai nagyregény, mégis finoman szövi bele az MI kérdéskörét. A távoli jövőben és a Földtől távol játszódó történetben Konstance, egy űrhajón élő kislány egy fedélzeti mesterséges intelligencia, Sybil gondoskodása alatt nő fel. Sybil ugyan nem domináns figura, de jelenléte állandó és sorsformáló: ő a gyermeki magány és kíváncsiság letükrözője. Doerr nem tesz nagy állításokat az MI-ről, nem nyilatkoztat ki, inkább egy újfajta emberi kapcsolat lehetőségeként jeleníti meg, egyfajta új típusú szülőként, aki sosem alszik, és sosem felejt – utóbbi gondolattal csatlakozik többek közt Tchaikovsky gondolatmenetéhez is. Azzal a különbséggel, hogy az MI itt csupán a megőrzés, és nem a kontroll eszköze.
Naomi Alderman: A jövő
Alderman regénye a nagy techcégek uralta világban játszódik, ahol a mesterséges intelligencia mindenütt jelen van, mégis háttérfigura marad – ezzel talán legközelebb áll azokhoz a viszonyokhoz, melyekkel jelenleg kell együtt élnünk. A cselekmény három techguru birodalmában zajlik, ahol az MI nem kérdések forrása, hanem eszköz a hatalom fenntartására. A regény kritikus hangon vizsgálja, hogyan használja az elit az MI-t megfigyelésre, manipulációra és – végső soron – a világ újratervezésére, a hatalmi erők újjászervezésére. Alderman MI-je ugyanakkor hideg, rendkívül hatékony és túlontúl személytelen ahhoz, hogy megértsük, és hogy biztonságban érezzük magunkat a jelenlétében. Itt az MI léte nem etikai kérdés, hanem politikai fegyver. Szebbél szebb víziók.
Kapcsolódó cikkek:
