Ez a bivalyerős, megrendítő, mégis életigenlő kamaszregény csaknem ugyanannyira költészet és festészet, mint amennyire széppróza. Kihagyhatatlan.
Ifjúsági regényből soha nem elég! Azt a mindennél fontosabb időszakot, amikor a hormonok tombolása mindent színesebbé, szélesvásznúbbá, jelentőségteljesebbé tesz, nem lehet elégszer megénekelni. Persze, készülnek is ilyenek tonnaszám, ám többnyire valami blikkfangos keretre rávarrva: a felnőttkor küszöbén egyensúlyozó tinik kamaszságuk mellett még vámpírok, vérfarkasok, varázslók, szuperhősök, posztapokaliptikus disztópiában elnyomottak is – van körülöttük valami extrém. Finy Petra új regényét olvasva azt éreztem, mintha egy régebbi kor régebbi művével lenne dolgom, mintha a szerző a műfaj alapjaihoz nyúlt volna vissza, a szó legjobb értelmében „beérve” azzal, hogy szereplői egyszerűen csak kamaszok.
Persze, extrém körülménynek ott van épp a megvalósult szocializmus, de azért ezeknek a srácoknak sem kell az egész világukat megmenteni – épp elég, ha magukat sikerül.
1968-at írunk, vagy majdnem azt – elég hosszan tartunk hőseinkkel ahhoz, hogy belelógjon kicsit ’67 vagy ’69 is épp –, nem fontos. Pontosabban hogyne lenne fontos, hogy Prágába tankok vonulnak be újra megtenni azt, amit ’56-ban nálunk már olyan jól begyakoroltak, de hőseink szempontjából – két kivétellel – annyival valóságosabb és sürgetőbb a gimi, a banda, az ellenségek, a titkolt, a tiltott, a leplezetlen, a meglepő és az alibiként használt vonzalmak, a szülők és a tanárok viselt dolgai. Ráadásul, ha elnyomó rendszerélményre vágynának, abból idehaza is akad épp elég.
Hisz itt szinte élet és halál múlhat azon, kit hogyan ítél meg a rendszer – és azok sincsenek valódi biztonságban, akik épp jól fekszenek, könnyen-gyorsan fordul itt a szél.
Ötfős a banda, amely körül az Ultramarin világa forog: Kelemen, Belphégor, Tömpe, Nina és Gizi sorsa simul-kavarodik-akad-szakad egymásba, melyik hogyan. Élő, izgalmas, árnyalt hősök mind – még ha Finy Petra nem is tagadta meg magától a heroizálás édes ízét: bár hősei átlagtinik egy átlagos budai gimiből, minden szereplője kimagaslóan tehetséges valamiben, és ellenállhatatlanul tisztaszívűek, szerethetők is mindannyian. De nemcsak ők őstípusok: a gonoszok nagyon gonoszok, a segítő nagyon segítő. Az sem lehet véletlen, hogy csupa nagy magyar ifjúsági és iskolaregény hősei jutnak újra és újra eszünkbe: a Pál utcai fiúk rosszfiúi nevükben is itt vannak, de az Abigél hős tanáralakja is megidéződik.
A közeg egyszerre fojtogató és szárnyaló, hiszen hiába szorít a politika ezer bilinccsel egy országot, az ország kamaszai azért csak buliznak, szeretnek és veszélyes ökörségeket csinálnak, míg világ a világ.
Finy Petra tüneményesen szeretnivaló hősöket teremt, és nagyon plasztikusan, átélhetően mesél a közegükről, érzékenyen, bölcs empátiával kapcsolva össze a jelent a közelebbi és a régebbi múlt személyes és kollektív traumáival (különösen szerettem, hogy láttuk, milyen elviselhetetlenül szeretetlen közeg nevelte ki a történet két fő bullyját). Mindezen korona a selymesen finom, gyönyörű nyelvezet, szinte verset olvasunk, olyan dallamos és képszerű a szöveg, egészen, egészen gyönyörű, miközben nem csúszik át szépelgő szentimentalizmusba. Az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy az Ultramarin is betagozódott abba a kiváló trendbe, melyben a könyvkiadás elkezdett újra energiát és pénzt áldozni arra, hogy ellenállhatatlanul gusztusos könyvtárgyakat készítsen nekünk.
Nyitókép forrása: Wikipedia
