1985 januárjában egy különös, vibráló regény jelent meg Amerikában: Don DeLillo műve, a Fehér zaj. A kritikusok először pislogtak, majd lelkesedni kezdtek. Bár az európai filmekből és a jazzből ihletet merítő DeLillo már az 1970-es évek eleje óta aktív írónak számított, ez a regény hozott neki széleskörű ismertséget, és nem mellesleg egy Nemzeti Könyvdíjat. Kijelenthető – elvégre az olyan sokat hivatkozott irodalomkritikusok is így vélekedtek, mint Harold Bloom – hogy a regény kritikus éleslátása valódi ikonná tette szerzőjét, akire manapság Jonathan Franzen vagy Bret Easton Ellis is mestereként hivatkozik, és az amerikai posztmodern irodalom rocksztárjaként emlegeti.
Don DeLillo népszerűsége – elsősorban az író alkotói szemléletének változása miatt – a 80-as évek elejétől növekedni látszott, de az igazi piaci áttörés még váratott magára.
Korábbi köteteiben is foglalkozott már a fogyasztói társadalom visszásságaival, és ezeket összegezve 1983 táján kezdte új ötletét érlelni, beemelve születendő művébe a médiamanipuláció és a halálfélelem témáit is.
Később számos interjúban beszélt róla, hogy a regény alapja részben személyes szorongásaiból, részben társadalmi megfigyeléseiből fakadt – különösen lenyűgözte, hogyan élünk együtt a háttérzajjal: reklámokkal, hírekkel, gépzúgással, pletykákkal, mesterséges félelmekkel, és azzal, hogy mindezek miként alakítják vagy épp hamisítják meg a személyiségünket.
Mikor 1983-ban a regény első vázlatait papírra vetette, épp Hudson Valleyben élt, távol a nagyvárosi nyüzsgéstől, de tősgyökeres New York-iként mégis annak minden hatásával és élményével a fejében.
A kisvárosi környezet adott volt a cselekményhez, mert DeLillo úgy vélte, a média torzító hatása egyértelműen felerősödik egy olyan közben, ahol kevesebb az inger, annak jelentős része pedig a televízióból érkezik.
A híres „légi toxikus esemény” ötletét például egy valódi, de kevéssé dokumentált kémiai baleset inspirálta, amely egy New Jersey-i gyárban történt, valamint annak élménye, hogy miként reagált erre DeLillo közvetlen környezete, amiből végül a regény abszurd vonásai sarjadtak.
1985. január 21-én végül a Viking Press adta ki a Fehér zajt.
Az olvasók egy intellektuális szatírát kaptak a kezükbe, amelyben a főhős, Jack Gladney egy kisvárosi egyetem Hitler-tanszékének vezetője, családja pedig egyre abszurdabb módokon próbál megbirkózni a modern élet paranoia- és halálközpontú kihívásaival, az amerikai hétköznapok gyógyszerfüggőségével és a média manipulatív törekvéseivel.
A kötet egy célzottan visszafogott, egyszerű, törtfehér borítót kapott, de a tartalom ütött: egy posztmodern családregény – talán műfajában az első –, ahol a szupermarket az új templom, a média a prédikátor, a háttérzaj pedig maga a valóság.
A kritika eleinte megosztott volt, bár ez DeLillo teljes életművére igaz: néhányan túl elvontnak találták, mások – például a New York Times és a Washington Post – mesterműként ünnepelték; volt, aki azt írta róla:
„a regény a posztmodern irodalom sarokköve, amely a tömegkultúra és a technológia zsibbasztó hatásait vizsgálja.”
Akárhogy is, a Fehér zaj viszonylag hamar kultkönyv lett az egyetemi irodalomtanszékeken, ahol a hallgatók ráismertek benne saját koruk maró társadalomszatírájára. Nem véletlen, hogy a megjelenés évében a regény elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat, többek közt a fantasy nagyasszonya, Ursula K. Le Guin elől happolva el az elismerést.
Ahogy az a Nemzeti Könyvdíj után várható volt, DeLillót a szakmai sikerek után végre a kereskedelmi siker is elérte, és a Fehér zaj lett addigi legkelendőbb regénye a maga 300 ezer eladott példányával, ami egy ilyen rétegzett és komplex mű esetében – mely erőteljesen hat Amerika lelkiismeretére is – óriási eredmény. A Fehér zaj azóta kötelező olvasmány a posztmodern irodalom tananyagában. DeLillo maga is elismerte: „ez volt az a könyv, amely után már nem hívott meg senki vacsorázni, de annál többen hívtak előadni.”
A regény az évtizedek alatt számtalan tanulmány, elemzés, sőt – ironikus módon – reklám tárgya lett. A média kritikája maga is médiajelenséggé, a popkultúra részévé vált.
A Fehér zaj ma már nemcsak regény, hanem kultúrtörténeti dokumentum. A Reagan-korszak Amerikájának szorongása, a média uralma, a haláltól való posztmodern félelem máig releváns témák, sőt kis hazánkban talán aktuálisabbak, mint valaha. És ami talán a legfontosabb: DeLillo könyve először mutatta meg ilyen élesen, hogy a zaj nemcsak a háttér – maga a tartalom. Ahogy Jack Gladney is mondja a regényben: „A zaj segít elrejteni a csendet.” És Don DeLillo pontosan tudta, mit akar elrejteni, és mit akar hallatni.
Kapcsolódó cikkek:
