Stern Gábor életében minden majdnem tökéletes, az egyetlen és valódi probléma az ellentmondás, miszerint, bár papíron irigylésre méltó életet él, valójában ő az egyetlen, aki ezt képtelen valóban megélni, mert akad valami a háta mögött elterülő múltban, ami nem hagyja, hogy elérjen önmagához. Amikor pedig identitásunk megkérdőjeleződik, akkor mindaz meginog, amiben addig szilárdan hittünk: a vallási meggyőződés, a családi kötelékeink kémiája, és még saját férfiasságunk mibenlétének kérdése is pellengérre kerül. Itt indul Breier Ádám, a Lefkovicsék gyászolnak rendezőjének első regénye, a Hetvenegy farkas, mely nem is merészkedik túl messzire a fentebb említett filmtől, témáit azonban most nem a mozgókép formanyelvén gondolja újra.
Kellemes koktél lett Breier Ádám első regénye, mely sok különböző hatást vegyít: itt egy kis Woody Allen-humor, ott egy kis Wim Wenders-melankólia, némi Jonathan Franzen-féle – bár messze nem olyan mély – családelemzés, és nyilván a zsidóság témája miatt néhány helyen felsejlő Philip Roth-párhuzam.
Nem rossz nevek, az inspiráció tehát viszonylag könnyen megfogható, és szerencsére Breier van annyira ügyes, hogy a hozzávalókból fogyasztható és kellemes, de ne túlságosan húsbavágó fogást kotyvasszon lehetőleg úgy, hogy azt férfiak minél szélesebb rétege legyen képes magáénak érezni. Ez pedig már önmagában teljesítmény.
Bár a regény számos témát érint, kezdve a megtéréstől a szülői szerepek megélésén át a testvérdinamikáig, leginkább mégis a férfiasság mibenlétét kutatja, és felteszi a kérdést, vajon helyük van-e még a régi, sokat hangoztatott toposzoknak? Nevesül a felmenőink generációját meghatározó már-már toxikus maszkulinitásnak: a férfinek nincs joga sírni, nincs joga félni, nem kell kimutatnia az érzéseit, és főleg ne beszéljen arról, ami zavarja, vagy épp felzaklatja. Azonban, ha az emberre rákacsint egy olyan jelentőségteljes, semmihez sem hasonlítható esemény, mint az utód születése, az ezzel járó felelősség óhatatlanul a régi rend felülvizsgálatára buzdít. Ez az út azonban meglehetősen göröngyös.
Breier a férfiasságot éppen ezzel a felelősséggel és önreflexióval definiálja, lerombolva a mítoszt, amely a fizikai erőhöz köti ugyanezt. Gábor nem akarja letagadni a múltat, csupán látni, hogy vannak-e még olyan cipelt traumái, melyeket tudtán és akaratán kívül viselkedésével örökíthetne tovább születendő gyermekére.
Ebben a kérdésben rengeteg férfi önmagára ismerhet, mikor először éli át meg a szülői lét sosem tapasztalt mélységeit és magasságait.
A szerző kétségkívül hatásos férfiperspektívát teremt, annál is inkább, mert ez mostanság bántóan hiányzik a magyar irodalomból (nem hiába szenteltem neki én is egy komplett regényt, az Ablakok az ébrenlétben képében), és mindezt kiterjedt szimbólumrendszerrel támogatja meg, gondoljunk csak a nyitóképben megjelenő újratemetésre, amely titkon előrevetíti főhősünk lelkének újjászületését is.
A Hetvenegy farkas kellő humorral és öniróniával, olykor kifejezetten mélyen képes tartani a narratívát, ugyanakkor kétségtelen tény, hogy terjedelméhez képest temérdek fontos és kifejtésre érdemes témát érint, amelyek közül így nyilván nem mindegyikre jut kellő idő, a történet mégis egységes, és elkerüli a zsúfoltság érzetét, akárcsak a didaktikusság csapdáját.
A Hetvenegy farkas bölcs regény, nem kizárólag férfiaknak mutathat utat, de a nőknek is sokat mesél arról, mi lappang a férfiak lelkében: felelősség, bizonytalanság, hit, remény, és félelem a megfelelés kudarcától. Nem tudom, létezik-e olyan, hogy tiszta lap – kétségesnek érzem – de Breier megfejtése szerint a régi rajzokat érdemes külön mappába rendszerezni. Ez lehet a jövő kulcsa.
Kapcsolódó cikkek:
