Rendkívül nehéz, talán egyenesen lehetetlen meghatározni, hogy miként válhat egy műből egyetemes klasszikus, amely nem csupán műfajában hivatkozási alap, de lényegében az adott műfaj teljes szórakoztatóirodalmi palettán elfoglalt helyét képes megváltoztatni, annak ellenére, hogy a kritikusok finoman szólva sem ájulnak el tőle. J. R. R. Tolkien monumentális remekművének esetében talán még nehezebb a válasz, mert bár vannak egyértelműnek tűnő okok, a történet komplexitása vagy épp rendkívüli hossza éppúgy szerepelhet érvként, mint ellenérvként.
A hobbit 1937-es megjelenése után a kiadó, az Allen & Unwin meglátta a potenciált az apró népek történetében, és felkérte Tolkient, hogy folytassa a mesét. Tolkien számára lehetőséget jelentett a felkérés, hogy végre kiadás alá szerkesztheti az 1917 óta íródó A szilmarilok című Biblia-szerű történetét.
Azt mondta a kiadónak, hogy ő maga meglehetősen lassan ír, ellenben van egy megközelítőleg teljes kézirata, amelyet csak szerkeszteni kell. A kiadó munkatársai elolvasták A szilmarilokat, de nem voltak elragadtatva tőle, és azt mondták, az idő nem számít, ők mindenképp a hobbitokról szeretnének olvasni.
Tolkient nem csupán perfekcionizmusa hátráltatta a munkában, hanem az is, hogy oxfordi nyelvészprofesszorként meglehetősen elfoglalt volt.
A kezdeti időkben nehezen találta a történet fonalát, főszereplőként Zsákos Bilbóval számolt, és állítása szerint, ahogy a hangsúly lassan átkerült a gyűrűre és az azt övező háborúra, úgy vált a történet is egyre komorabb hangvételűvé. A hobbittal ellentétben A Gyűrűk Ura egyértelműen a felnőtt korosztályt célozta meg.
Tolkien 1943-ban alkotói válságba került, egy évre félretette a kéziratot, de aztán jóbarátja, a Narnia krónikái írója, C. S. Lewis tanácsait követve újra elővette, és folytatta a munkát. 1947-re a történet háromnegyede készen állt, hogy a kiadó is vessen rá egy pillantást. Nekik tetszett ugyan, de a terjedelem miatt új értékesítési stratégia kidolgozásába fogtak, és szerették volna látni, hogy Tolkien pontosan milyen végső oldalszámban gondolkodik. A szerző azt ígérte, hogy 1948-ra leadja a végleges változatot, de még 1949-ben is csak a javításoknál tartott.
A terjedelmi korlátok és azok a szerződésre, valamint a szerzői honoráriumra is kiterjedő hatása miatt ekkoriban Tolkien komoly vitába bonyolódott kiadójával, és fel is kínálta a kéziratot a konkurens Collins Kiadónak.
A szerződés feltétele volt, hogy A Gyűrűk Urával párhuzamosan A szilmarilok is a boltokba kerüljön, a Collins pedig beleegyezett a dologba. Cserébe azt kérte, hogy Tolkien rövidítse le A Gyűrűk Urát. Az író erre nem volt hajlandó, így aztán végül azzal ment vissza az Allen & Unwinhoz, hogy nem érdekli, milyen formában kerül boltokba a regénye, csak adják ki.
A kiadó válaszul felkínált neki egy szerződést, amelynek értelmében Tolkien csak akkor kap honoráriumot, ha a könyv visszahozza a nyomdai költségeket, igaz, utána viszont emelt jogdíj jár neki.
A kiadó ragaszkodott ahhoz is, hogy több kötetben jelenjen meg a történet. Tolkien vonakodott részekre bontani azt, végül azonban megegyeztek három kötetben, a megjelenést pedig 1954-re időzítették. Az első két kötet, A Gyűrű Szövetsége és A két torony végül 1954 júliusában és novemberében jelent meg, ám ekkor Tolkien rájött, hogy a záráson még dolgoznia kell, és a függelékekkel sem készült el. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy nem volt megegyezés a kiadó és a szerző közt a harmadik kötet címét illetően.
Tolkien A Gyűrűháborút erőltette, a kiadó A király visszatér mellett kardoskodott, ám a szerződés szerint a végső szót utóbbi mondta ki. A harmadik kötet így végül csak 11 hónappal a második után, 1955. október 20-án jelent meg, és zajos sikert aratott.
A teljes névmutató A király visszatér végéről persze így is lemaradt, és csak tíz évvel később pótolták. A Gyűrűk Ura sikere jócskán felülmúlta A hobbitét, leginkább azért, mert jóval szélesebb közönségnek szólt, ráadásul a két mű publikálása közt eltelt 18 év alatt felnőtt egy komplett generáció, akik még gyerekként olvasták az előzménytörténetet. Amikor aztán az 1960-as évek elején az amerikai, főleg sci-fi-irodalomra specializálódott Ace Books kiadó, Donald A. Wollheim vezetésével – a szerző és kiadója tudta nélkül – puhakötésben piacra dobta az Egyesült Államokban, a népszerűségi hullám még nagyobbra nőtt, amikor pedig kiderült a kiadó turpissága, még az ehhez kötődő botrány is segítette az eladásokat.
Furcsamód az amerikai olvasók magától Tolkientől tudták meg, hogy művét lényegében jogosulatlanul terjesztik a tengerentúlon: Tolkiennek ugyanis szokása volt saját kezűleg válaszolni a rajongói levelekre.
Végül az Ace Books a botrány kipattanása után kénytelen volt visszahívni, és bezúzni a megmaradt példányokat, ami így komoly hiánytermék lett az amerikai könyvpiacon. Így mikor nem sokkal később a Ballantine Books újra kiadta, az olvasók ismét elkapkodták a könyvesboltokból. Manapság minden idők egyik legkeresettebb művének számít a maga több mint 150 millió eladott példányával.
A kritikák megoszlottak, egyesek az angol irodalom hanyatlását látták benne. Judith Shulevitz, a New York Times kritikusa fogalmazott így, Germaine Greer pedig azt mondta róla: „Rémálmaimban Tolkien a 20. század legbefolyásosabb írója lett. Ez a rossz álom valósággá vált.”
1961-ben Philip Toynbee az Observer hasábjain igencsak tévesen azt jósolta, hogy a művet hamar elfelejtik majd. A magyar fordítás 1981-re készült el. Az első 11 fejezetet Réz Ádám készítette el, 1978-as halála után pedig a későbbi köztársasági elnök, Göncz Árpád vette át a stafétát, a koherencia kedvéért Réz szövegének egy részét is újrafordítva, míg a versbetéteket Tandori Dezsőnek köszönhetjük. Nem túlzás kijelenteni, hogy a magyar szöveg minősége nemzetközi viszonylatban is elképesztően magas, egyesek szerint még Tolkien eredetijét is felülmúlja.
Akárhogy is, hetven év távlatából világos: Tolkien műve nem pusztán egy történet, hanem az irodalmi képzelet egyik legfényesebb diadala.
Kapcsolódó cikkek:
