Megtarthatatlan, kiüresedett transzcendencia a múlt, kínzó profanitás a jelen, a jövő pedig túl csekély ígéret ahhoz, hogy akár a középső ujjunkat is megmozdítsuk érte. Adorjáni Panna első regénye ezt az egzisztenciális vákuumot népesíti be. Főhőse, a vallásos családi örökségét már szinte csak teljes nevében őrző Mirjam – ismerőseinek egyszerűen Miri.
A húszas évei végén járó lány múltja már-már gyanús alapossággal pipálja ki a kortárs női tapasztalat traumákkal kapcsolatos közhelyeit. Az isteni bizonyosságokra épített otthon első hajszálrepedéseitől a tanár-diák szextől remélt megváltásig. Az ártatlan kamaszszerelem pokoli szívfájdalmától a pokoli férfiakba vetett ártatlan bizalomig. Ez Mirjam kálváriája, amelynek ketrecéből állandó önreflexiója ellenére sem képes kiszabadulni, inkább végeláthatatlan rossz kutya–jó kutya játékot játszik önmagával. Felváltva marcangolja és cirógatja önmagát, mintha szeretni csupán felmentve, gyűlölni pedig csak büntetve tudná ugyanazt az énjét.
A szereplők belső monológjai néha olyan védtelenek, csupaszok és szemérmetlenek, hogy az olvasó szíve szerint hangosan bocsánatot kérne azért, mert akarva-akaratlanul bekukucskált a kulcslyukon, és látta őket maszturbálni, hangtalanul zokogni, meg hányni. Egymásra, egymás miatt, egymástól.
A Körbe lassan és taktikusan ellehetetleníti azt a naiv és kényelmes feltételezést, hogy az ember megismerhető pusztán a saját történeteiből.
Adorjáni Panna mikroszkóp alá helyezi a karaktereit, és rávilágít arra, hogy ebben a generációban szinte mind habos tortába dugott Barbie-babák vagyunk egymás számára. Könnyedén lekanalazzuk a habot, lenyaljuk egymásról a cukormázat. De a hab csupán az első réteg, amely mintha csakis azért létezne ezeken a sebezhető fiatal testeken, hogy gondosan elfedhessen minden mást maga alatt.
A regény egyik legizgalmasabb formai vállalása körkörös szerkezete, amely fokozatosan lerántja ezeket a rétegeket a karakterekről, és ettől kiváltságosnak érzi magát az olvasó, ugyanis egyedül ő láthat át ilyen könyörtelenül a cukormázon. A történet valódi ereje azonban abban rejlik, hogy egy-egy karakter komplexitása sosem egyedül önmagából következik. Mindannyian valaki más történetének margóján válnak igazán teljessé, míg önmaguk számára aligha lehetnek többek befejezetlen kéziratnál.
