Hogyan írjunk feszült thrillert, amely egyben lélektani dráma és történelmi látlelet is a Rákosi és a Kádár-korszakról? Még jobb lenne, ha az egészet megfűszereznénk egy kis tudománnyal – mondjuk csillagászattal – és némi magánéleti válsággal. Én nem tudom, de Kovács Krisztián igen – frissen megjelent regényében, A fény magányosságábanbe is bizonyítja.
1975-öt írunk, Kajetán Andor 43 éves. Befutott csillagász egy olyan korban, amikor politikust és laikust, felnőttet és gyermeket egyaránt lázba hoz nemcsak az éppen lezáruló űrverseny, de a végtelen égbolt minden titka is. Andor ráadásul nemcsak a tudományos, de a közéletben is nagy sikerrel szerepel. Magánélete szomorú ugyan, hiszen özvegyen, egyedül neveli tinédzser lányát, de kifejezetten jól boldogul a rendszerben, amely nem arról híres, hogy könnyű lett volna benne jól boldogulni.
Andor azonban csúf titkot rejteget. Nem tesz semmi különöset, csak néha találkozik emberekkel. Koncerteken, parkokban, a Bábszínház büféjében. Teljesen átlagos emberekkel, akik kérdéseket tesznek fel neki, Andor pedig legjobb tudása szerint válaszol. Tehet ő arról, hogy ezek a kérdések valahogy mindig a kollégáira és a külföldi utakra irányulnak? Vádolhatja bárki azért, mert ezekben a mocskos időkben pár egyszerű válasszal teremt élhető pillanatokat magának és a lányának?
Most azonban ismét útelágazás elé kerül egy olyan világban, ahol a belügyes is öltözhet hippinek, a tartótiszt is lehet szimpatikus úriember vagy éppen esetlen kezdő, és talán pont a kedvenc, jól szituált munkatársad írja rólad a legrészletesebb jelentéseket. Komplex és rémisztő világ ez, tele sötétséggel, amelyben csak csekély fény pislákol a folyamatos nyomasztásba szinte belerokkanó szereplők előtt.
Kovács Krisztiánnak nem célja elítélni vagy felmenteni ezeket a szereplőket. Senkit nem állít be szörnyetegnek, és senkit nem emel piedesztálra. Itt nincs hős vagy gonosztevő: csak emberek vannak.
Az idejekorán lelőtt A besúgó című sorozat hangulatát idéző, annak problematikáját jóval pontosabban körbejáró regény főhőse, Andor ugyan kitalált személy, története és dilemmái mégis ismerősek lehetnek sokak számára a nem is olyan távoli múltból. Szinte érezzük, ahogy a nyakunkba lihegnek.
Plusz csavar, hogy ezek az emberek a legtöbb esetben valóban éltek. Detre László és Kulin György csillagászok, Bay Zoltán fizikus vagy Mándy Iván író – csak hogy néhányat említsünk anélkül, hogy legizgalmasabb kameókat elspoilerezném. A sorok között Almár Iván neve is felbukkan, aki csillagászként első kézből származó információkkal látta el a regénybe rengeteg kutatómunkát beleölő Kovács Krisztiánt. Így nemcsak a miliő és történelmi mozzanatok, de a csillagászati és kutatási részletek is pontosak és szépek, mint ahogy az a bizonyos „csillag megy az égen.
A cím alapján sok mindenre asszociálhatunk: csillagfényre, színpadi reflektorra, vallatólámpára. Fényre márpedig szükségünk van, hogy kilépjünk a sötétségből „új távlatokat keresni, mert minden újabb ismeret egy újabb lehetőséget jelent.” Legyen akármilyen magányos is az a fény és akármilyen relatív az az igazság.
