Vannak könyvek, amelyek nem hagyják, hogy robotpilótára kapcsolva kényelmesen hátradőljünk, mert olyan határozottan rántják le a leplet a nehezen kimondható igazságokról, hogy bátorság nélkül nem is érdemes hozzájuk nyúlni. Fabricius Gábor harmadik regénye, a Merre vagyok arccal előre éppen ilyen: egy sebzett férfi története, aki a halál közelségéből kapaszkodik vissza az életbe, hogy aztán levegőért küzdve, az érzelmi és fizikai bántalmazás súlya alatt próbáljon meg túlélni. Ahogy szembenéz saját traumatikus mintáival, minket is tükör elé állít: mihez kezd az ember, amikor a maszkulin erő elvárásainak való megfelelés helyett radikális őszinteségből kell újra felépítenie önmagát?
A történet a Covid-osztály rideg terében veszi kezdetét, ahol Fáy Ábris, a negyvenes építész visszatér az életbe – és ezzel együtt egy teljesen új, még kiismerhetetlen valóságba. Halálközeli élménye után azonban minden más hangsúlyt kap: a szerelem, az újrakezdés, a jövő.
Ahogy Ábris kikerül a kórházból, magányos térben sodródik, hiszen felesége nem engedi haza. Ebben az elszigeteltségben jelenik meg a fiatal, a férfit könnyű szerrel megbabonázó Flóra, aki kezdetben biztos menedéknek tűnik. Aztán lassan, szinte észrevétlenül megváltozik a dinamika: a vonzalom fojtogatássá, a gondoskodás kontrollá, a szerelem félelemmé sűrűsödik, amikor a nő verbális, érzelmi, majd fizikai bántalmazásba taszítja a kapcsolatot.
De miért nem lép ki egy férfi egy ilyen méltatlan kapcsolatból? Fabricius regénye azt cincálja szét, amiről ritkán beszélünk: a férfi bántalmazottság tabusított terepét. A társadalmi szerepek nagyítója alatt a „férfi legyen erős” elvárása olyan csapdát teremt, ahol a gyengeség beismerése szégyent szül – a maradás pedig megpecsételi sorsát. Ábris vergődése emiatt fájdalmasan ismerős: a szeretetéhség, a bizonyításkényszer és a magárahagyottság együtt építik föl azt a láthatatlan ketrecet, amelyből nem könnyű kijutni.
A regény szerkezete mozaikszerű: szétszórt epizódok, terápiás jelenetek, visszaemlékezések állnak össze egy lassan kirajzolódó egésszé. A pszichoterápia a történet stabilitást nyújtó gerince: itt értjük meg igazán, honnan ered Ábris kiszolgáltatottsága, és Flóra kegyetlenségének gyökere.
Gyermekkori sebek, örökölt minták, elfojtott szégyenek bukkannak fel – és ahogy a puzzle darabjai a helyükre kerülnek, úgy válik láthatóvá, mennyi múlik azon, hogy valaki végre kimondja: segítségre van szüksége. Így indul el Ábris is az önfeltárás rögös ösvényén.
Fabricius nemcsak íróként, hanem filmrendezőként is precíz megfigyelő. A szöveg képszerű, dokumentarista, mégis lírai, mintha kamerával követnénk a hős rezdüléseit. Nem csoda: első játékfilmjét, az Eltörölni Frankot a 78. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a leginnovatívabb film díjával jutalmazták. Ez a filmes érzékenység a regényben is jelen van – a feszültségteremtésben, a dialógusok ritmusában és a karakterek lelkét feltáró, csontig hatoló jelenetekben.
A Merre vagyok arccal előre kimondja, hogy a bántalmazás nem nemhez kötött; hogy a férfiak ugyanúgy lehetnek áldozatok; és hogy az empátia nem gyengeség, hanem az egyetlen és a lehető legigazabb út a gyógyuláshoz.
És ha egy regény képes arra, hogy kiszakítson minket a berögzült társadalmi normák és elvárások fogságából, azt nem elolvasni bődületes hiba. Mert vannak történetek, amelyek egyszerűen nem hagynak félrenézni, és ha hagyjuk, végül azt is kijelölik, hogy merre legyünk arccal előre.
Kapcsolódó cikkek:
