Florence Knapp a semmiből tűnt fel első, Nevek című regényével, amely azt kutatja, vajon a születéskor szüleinktől kapott nevünk mennyiben határozza meg, meghatározza-e egyáltalán sorsunk alakulását? Ihletről, szülői döntésekről, azok társadalmi kontextusáról és az irodalmi narratívák szabadságáról beszélgettünk a szerzővel.
Mindenképpen ezzel szerettem volna kezdeni, mert végig ez járt a fejemben olvasás közben: a név maga a fontos, akár hangzását, hangulatát, üzenetét tekintve, vagy kizárólag a mögötte álló anyai/szülői döntés?
Azt hiszem, ez nagyon változó, de engem leginkább az érdekel, hogy mennyire lehetetlen ezt mérni.
Míg az egyik ember magába építi azt a melegséget, amellyel a nevet örökölte, addig a másikat inkább az befolyásolja, mennyire gyakori a neve, mennyire nehéz másoknak kiejteni, milyen akaratlan asszociációk társulnak hozzá, amikor meghallják; lágy vagy kemény hangzású-e, milyen szavakkal rímel, vagy mennyire adja magát becézésre.
Azt gondolom, bármilyen okból is kapja valaki a nevét, nehéz megjósolni, hogyan formálja majd az önképét.
A Nevek látszólag személyes történet, mégis úgy érzem, némileg az adott társadalom tükre is. Milyen Angliát szeretett volna megmutatni a regényben?
A regényem első fejezeteiben egy művelt, jómódú családdal találkozunk. Ám a tisztes, középosztálybeli külszín mögött ott egy feleség, akinek szabadságát a férje szigorúan korlátozza. Ez kaput nyit annak felismerésére, hogy a családon belüli erőszak a társadalom minden rétegében megjelenhet.
Szerintem ez inkább magáról a házasság intézményéről mond el valamit, mintsem egy konkrét országról. A férj és feleség közti kapcsolatot hajlamosak vagyunk szentnek tekinteni, és gyakran egy valóban komoly krízis kell ahhoz, hogy mások beavatkozzanak ebbe.
A történet a 80-as években indul, de vajon ez önmagában rejt-e valamiféle sajátosságot? Vajon, ha napjainkban indulna a történet, Corának könnyebb dolga lenne?
Az 1980-as években rengeteg dologról nehezen beszéltek az emberek, legyen szó akár egy nőről, akinél mellrákot diagnosztizáltak, akár szülőkről, akik gyermekéről kiderült annak homoszexualitása.
Cora esetében azonban a társadalmi tudatosság változása, bármennyire is szükséges, valószínűleg nem tette volna könnyebbé, hogy kilépjen egy bántalmazó kapcsolatból, hiszen a férje hatalmának része épp az, hogy elszigeteli őt a külvilágtól.
Attól tartok, Cora tapasztalata ma sem lenne nagyon különböző, és ez sajnálatos.
A regény egyik fontos témája a családi trauma és a generációs örökség. Mennyire volt fontos, hogy mindez ne csak pszichológiai, de társadalmi kontextusban is megjelenjen?
Érdekelt, hogy a generációkon átívelő trauma hullámai miként érinthetnek embereket a család keretein túl. Úgy gondolom, Lily az a szereplő, akin keresztül ennek a hatását a legvilágosabban látjuk: a fiú életének egyik változatában ők ketten összeházasodnak; egy másikban egy tragikus esemény választja el őket; a harmadikban pedig sosem találkoznak.
A Nevek három alternatív idősíkja eszembe juttatta Paul Auster 4 3 2 1 című regényét. Ez a narratív forma inkább segíti az írói szabadságot (hiszen a valóságban általában csak egy esélyünk van), vagy épp ellenkezőleg, korlátok közé szorítja?
Bár elsőre ellentmondásosnak tűnhet, szerintem az, ha az ember bizonyos keretek között dolgozik, gyakran sokkal inspirálóbb alkotói teret ad.
A Nevek írása közben ezt magam is megtapasztaltam: mivel a szereplők életének három változatát hét évente újra és újra meglátogatjuk, lehetőségem nyílt arra, hogy azokra a pillanatokra fókuszáljak, amelyek igazán meghatározzák őket.
És ez alatt nem mindig a nyilvánvaló eseményeket értem, például egy szülő elvesztését, hanem sokszor azokat az aprónak tűnő, látszólag jelentéktelen történéseket, amelyek mégis mélyen bevésődnek a tudatba, és alapvetően formálják a személyiséget.
Többször említette, hogy irányadóként olvassa Claire Keegant, Paul Murryt, vagy Colm Tóbínt. Miként érhető tetten e szerzők hatása a Nevek-ben?
A történetek egyik csodálatos tulajdonsága, hogy úgy tudnak megragadni a képzeletünkben, hogy egy pillanatra szinte azt érezzük: mi is azokban a családokban éltünk, mi is jártunk azokon a tájakon.
A Nevek egyik történetszála Írországban játszódik, és ehhez épp ebből a sok-sok képzeletbeli Írországból merítettem, ami a felsorolt írók miatt él bennem.
Amikor leültem írni, a szereplők szinte maguktól életre keltek, és ezért elképesztően hálás vagyok.
A regényben minden szál egy hipotézis: mi történik, ha… Ön hogyan viszonyul ehhez az isteni pozícióhoz – irodalmi kísérletként, vagy inkább morális kérdésként?
Mivel kisgyerekként Angliából Ausztráliába költöztünk, már egészen korán rákattantam a „mi lett volna, ha” kérdésekre. Mi lenne, ha most is a Angliában járnék iskolába? Mi lenne, ha Nicola még mindig a legjobb barátnőm lenne? Mi lenne, ha a furcsa angol akcentusom nem tenne kívülállóvá? Amikor két évvel később visszaköltöztünk, és egy másik angliai környéken telepedtünk le, a „mi lett volna, ha” kérdései csak még tovább szaporodtak.
Bár az írásaim fikciók, azt hiszem, az ilyen általánosabb gondolatok beszivárognak a történeteimbe, és teret nyitnak arra, hogy a szereplőkön keresztül felfedezzem őket.
Számomra a Nevek egyértelműen családregény, de egész más megközelítésben, mint amit Jonathan Franzen, vagy John Updike alkalmazott. Kevésbé panorámikus, inkább mikroszkopikus, ezáltal talán koncentráltabb is. Szándékos elszakadás ez a családregény hagyományaitól? Egyáltalán ön annak tekinti-e a regényt?
Igen, azt hiszem, ez nagyon is családregény. És egyetértek abban, hogy a fókusza inkább mikroszkopikus. Lenyűgöz, hogy milyen apróságok formálják azt, hogy kivé válhatunk. Hogy egy adott ember egy adott családban épp olyanná válik, amilyenné. És hogy milyen élmény képes elérni, hogy ez az ember túllépjen a neveltetésén, és változtasson a mintán.
Szerintem épp ezen az egyéni szinten lehet a reményt a legmélyebben érezni és értelmezni. Imádom, hogy Bear, Julian és Gordon esetében a felnőtté válás nagyobb önállóságot hoz, és végső soron azt a képességet, hogy eldönthessék, kik akarnak lenni a világban, és hogyan szeretnének hatni azokra, akik körülöttük élnek.
Játsszunk el egy gondolattal: ha lenne esetleg egy negyedik név — amit ön soha nem tett bele —, vajon az milyen életutat rejthetne magában?
Pontosan azt szeretném, ha az epilógus utolsó sorai az olvasókban felidéznék ezt a kérdést, ezért nem is szívesen fejtem ki nyilvánosan. Bár be kell vallanom, időről-időre titkon én is elgondolkodom rajta.
Kapcsolódó cikkek:
