Francois-Henri Désérable kívülről érkezett – sportolóból lett író – mára azonban a kortárs francia irodalom egyik legizgalmasabb, stílusérzékéről és műveltségéről ismert szerzője lett, aki már korábbi köteteivel is bizonyította, hogy otthonosan mozog a történelem, a fikció és a lírai szövegek határterületein. Legújabb regényében, az Én uram és legyőzőmben ismét megmutatja, mennyire magabiztosan bánik a klasszikus és a kortárs hangokkal egyaránt.
A regény látszólag egy szerelmi háromszög története, ám valójában ennél többre vállalkozik. Az olvasó egy irodalmi nyomozást követhet végig, amelyben a szereplők titkai, múltjuk rejtett rezdülései és a cselekményt sűrűn átszövő irodalmi utalások együtt teremtik meg a történetet. Désérable úgy idézi meg a szépirodalom nagy alakjait – Verlaine-t, Rimbaud-t, Baudelaire-t és másokat –, hogy közben nem válik archaikussá vagy terjengőssé. Az intertextusok organikusan épülnek bele a történetbe, hiszen a szereplők sokszor a versidézetekkel támasztják alá motivációikat.
A klasszikus szerzők kanonizált szövegei nem csupán színesítik a kötet hangulatát, hanem segítenek megérteni a karaktereket, a szereplők döntéseit, sőt sokszor magát a cselekmény szövetét is kitágítják. Ugyanakkor a regény intertextuális gazdagsága nem merül ki a megidézésében.
Désérable ugyanis nemcsak a kanonizált halhatatlanokhoz nyúl, saját szereplőit is alkotóként ábrázolja: Vasco, a könyv egyik főszereplőjének sorra olvashatjuk a verseit. Ezek a szövegek nem egyszerű betétek vagy hangulatfestő elemek – Vasco lírája a történet része, önálló hang, amely kommentálja a cselekményt, tovább írja a nagy elődök motívumait, és új, személyes jelentésekkel ruházza fel a felidézett szövegrészeket. Így a regény nemcsak megidézi az irodalmi örökséget, hanem eleven párbeszédbe is lép vele. A klasszikus és a kortárs hang egymás mellett, gyakran egymással szemben rezonál. A nyomozást pedig ezeknek a szövegeknek a segítségével kísérhetjük végig, ezekben érhetők tetten a lélektani motivációk, vágyak, érdekek és döntések.
Tina, Edgar és Vasco szerelmi viszonyának érzelmi dinamikája önmagában is sodró erejű, de Désérable ennél mélyebbre vezeti olvasóját. A lélek útvesztőibe, ahol a vágy, a bűn, a bűntudat, a szeretet és a felelősség kérdései vetődnek fel, és a szereplőknek szembesülniük kell érzelmeikkel és tetteik következményeivel.
A szerző nagy erénye, hogy a komoly irodalomtörténeti háttér ellenére a könyv mégsem válik nehézkessé. Ennek egyik kulcsa a finoman kódolt humor és ironikus hangnem, amely nemcsak a stílus szintjén működik, hanem a cselekmény és végkifejlet mozgatórugója is.
A szereplők láttatásán keresztül a szerző a súlyos melodrámai helyzeteket időnként ironikus árnyalatokkal színezi át. Tetteik, motivációik és karakterrajzaik amellett, hogy empátiát keltenek az olvasóban (amely emancipatorikus gesztus rendkívüli erénye a könyvnek), a regény önreflexív játékát is erősítik. Désérable nem fél kifigurázni a művészek és az általában vett magas művészet mesterkélt pózait, miközben egy pillanatra sem bagatellizálja a szenvedély romboló és felemelő erejét.
Az Én uram és legyőzőm így válik olyan különleges regénnyé, amely egyszerre mély és élvezetes, intellektuális és érzelmi, hagyományt megidéző és friss hangvételű, egyben önreflexív szöveg.
A kortárs és klasszikus líra kedvelői számára különösen ajánlott olvasmány, de azoknak is maradandó lehet, akik szeretik a sokrétegű, rejtett utalásokkal teli prózát, vagy éppen a bonyolult emberi viszonyokkal tűzdelt melodrámai történeteket. Nem utolsó sorban átfogó látleletet ad a kortárs párizsi kulturális-művészeti világ hangulatáról, atmoszférájáról, helyszíneiről – mindezt kellő humorral.
Kapcsolódó cikkek:
