A szépirodalom és a sci-fi látszólag két külön világ: míg előbbi az emberi lélek mélységeit tárja fel, utóbbi a jövő technológiáit és társadalmi viszonyait képzeli el. A határok azonban nincsenek kőbe vésve: a sci-fi ugyanúgy lehet lírai, ahogy az érzések komplexitása is felvillanhat az űr hideg vákuumában. A következő öt kötet bizonyítja, hogy a sci-fi már rég nemcsak rakétákról és robotokról szól, hanem arról is, hogyan látjuk magunkat az emberiség lehetséges jövőjének tükrében. Mindegyik mű másképp, mégis ugyanarra kérdez rá: mi történik velünk, ha a valóság megszokott keretei megrepednek, és az ismeretlen betör az életünkbe?
Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben
Atwood novelláskötete első látásra intim, személyes történetek füzére, amelyek az emberi kapcsolatok törékenységéről szólnak – akárcsak a szerző többi könyve. Ám a szövegek közé olykor befurakodnak sci-fi-elemek: van, hogy űrlények vagy alternatív jövők tűnnek fel előttünk, máskor egy-egy szokatlan technológiai vívmány borítja fel a megszokott rendet. Ezek nem harsányak, inkább finom disszonanciát keltenek, és arra emlékeztetnek, hogy a hétköznapi élet mögött mindig ott lüktet a bizonytalanság. Atwood egyszerre szépíró, és felejthetetlen disztópiáival a spekulatív irodalom klasszikus képviselője is, aki bebizonyítja, hogy a sci-fi arról is mesél, miként látjuk – vagy inkább torzítjuk el – a valóságot.
Hanya Yanagihara: A paradicsomba
Yanagihara monumentális regénye három alternatív történelmi idősíkon bontakozik ki, a 19. századi New Yorktól egészen egy 2090-es, pandémia-sújtotta jövőig. A sci-fi-szál a harmadik részben válik igazán hangsúlyossá, ahol a világot járványok, a szigorú államhatalom és biopolitikai szabályozások formálják. A science fiction itt nem díszlet, hanem intő parabola: Yanagihara azt kutatja, hogyan alakulhat át a szabadság, a szerelem és az identitás, ha a történelem egy, a valóságban megismerttől eltérő útra lép. A könyv sci-fi jellege nem az űrben vagy a gépekben rejlik, hanem a rideg kérdésben: mennyi jövőt rabolhat el tőlünk a félelem, mindezt pedig a szerzőre jellemző széleskörű empátiával térképezi fel.
Viktor Pelevin: Transzhumanizmus Rt.
Pelevin legújabb szatirikus regénye a transzhumanizmus, a mesterséges intelligencia és a digitális kapitalizmus világát forgatja ki. A sci-fi itt groteszk karikatúrává válik: emberi tudatok csúszkálnak adatfelhőkbe, a test és a szellem üzleti termékké silányul, a valóság pedig egyre inkább csak marketingfogás. Mintha egy jó cyberpunkot olvasnánk, de Pelevin közben megmarad a szépirodalmi próza talaján. A science fiction itt eszköz a kortárs orosz és globális valóság kifigurázására: a jövő technológiái túl ismerősek, mintha már ma is köztünk lennének, ahogy például már William Gibsonnál is megszokhattuk. A regény ironikus tükör, ahol a sci-fi nem a holnapról beszél, hanem arról a jelenről, amelyben most is algoritmusok határoznak meg bennünket.
Samantha Harvey: Bolygó pályán
Harvey lírai regénye – és a valaha volt legrövidebb Booker-díjas kötet – a Nemzetközi Űrállomáson játszódik, és hat asztronauta egyetlen napjának történéseit meséli el. A sci-fi-keret itt klasszikus: világűr, technológia, keringő géptestek, ugyanakkor Harvey célja nem az űrdráma vagy a technikai részletek bemutatása: a Bolygó pályán inkább emberi tapasztalatokat kutat. Az időérzékelést, a magányt, a szépséget és a törékenységet. A sci-fi itt díszlet, amely lehetővé teszi, hogy a szereplők (és az olvasó) kívülről tekintsen szeretett bolygónkra, mintegy kozmikus perspektívából. Emelkedett metafora ez, az emberi lét apró diadalai és gyarlóságai az univerzum óriási színpadán.
Hayley Gelfuso: Elveszett órák könyve
Gelfuso debütáló regénye nem kisebb bravúrra vállalkozik, mint hogy a mágikus realizmust és sci-fit vegyítse a szépirodalom keretein belül: egy nő nyomoz eltűnt nővére után, miközben a háttérben időmanipuláció és rejtett dimenziók rajzolódnak ki. A zsánerirodalmi toposzok ezúttal a különös időszálakban és az alternatív valóságban érhetők tetten, ahol az idő nem lineáris, hanem kusza és sebezhető szövet. Gelfuso története azt boncolgatja, mennyire köt össze minket a múlt, és hogyan tudjuk – képesek vagyunk-e egyáltalán – átírni a saját történetünket, ha a fizika szabályai meginognak. A sci-fi abszolút szimbolikus és érzelmi erő: a lehetetlenségek nyelvén beszél arról, amit a veszteségről és szeretetről sokszor nehéz kimondani.
Kapcsolódó cikkek:
