Az örök dilemma, az örök és eldönthetetlen kérdés, hogy végül is melyik ad többet, melyik járul hozzá nagyobb mértékben lelkünk és intellektusunk kiteljesedéséhez, ki nyeri a versenyt regény és film versengésében? Kezdjük azzal, hogy ez egy végtelenül értelmetlen összehasonlítás, mert mindkettő másért értékes, mégis van átfedés: mert előfordul bizony, hogy minőségben egy könyv és a belőle készült mozgóképes adaptáció közé nyugodt szívvel tehető egyenlőségjel. Nézzünk rögtön öt példát.
Felhőatlasz
David Mitchell műve mondhatni páratlan irodalmi kísérlet, a szerző ugyanis az epizódokból felépülő hat történetszálhoz hat különböző elbeszélésmódot használ, melyek lineárisan követik egymást, ezzel szemben a Wachowski-testvérek ide-oda ugrándoznak az időben, azzal pedig, hogy minden sztoriszálon ugyanazok a színészek szerepelnek különböző maszkokban, még inkább elősegítik a történet komplexitásának érzését, és a sorsszerűség megjelenítését, ami rendezői és dramaturgiai bravúr. Bár a kritikusok erősen megosztottak voltak – ezt jelzi, hogy különböző díjak esetében legjobb és legrosszabb filmként is kapott jelöléseket – az biztos, hogy a történet kontinuitásának megtartásához végül a Wachowski-testvérek tökéletesen éreztek rá arra, hogy módosítaniuk kell a narratívát, amiből egy egészen csodálatos áthallásokkal teli alkotás született.
A Gyűrűk Ura
Minden idők leghíresebb fantasyregényéből minden idők egyik leghíresebb filmtrilógiája készült, ám Peter Jackson művei nem minden előzmény nélküliek. Ralph Bakshi 1978-ban animációs filmként már életre keltette az első kötetet, ám az jóval több fanyalgást váltott ki a rajongókból, semmint elismerést, így az ötlet még további két évtizedig csupán ötlet maradt, és ennek fényében maga a csoda, hogy végül Jacksonnak sikerült elérnie a stúdiónál a teljes alkotói szabadságot. A filmek ugyan némileg más hangulattal és hangvétellel bírnak, mint a regény, ugyanakkor a jelmezeknek, díszleteknek és helyszíneknek, no meg többek közt Howard Shore többszörösen díjazott zenéjének köszönhetően bőven tartalmaznak hozzáadott értéket, és minden idők leghíresebb, legtöbbet díjazott filmtrilógiájává váltak.
A ragyogás
Kihagyhatatlan a listáról a modern horror egyik remekműve, és annak 1980-as, Stanley Kubrick-féle adaptációja, mely manapság is az egyik legrémisztőbb horrornak számít, ugyanakkor az tény, hogy King eredeti mondanivalójából vajmi keveset használt fel. King önszorgalomból megírta hozzá a forgatókönyvet is, Kubrick azonban King verzióját olvasás nélkül hajította a kukába, mondván, úgyis tartalmaz néhány részt, ami neki már az eredeti regényben sem tetszett, és amelyekkel a filmben sem számol. Az előkészületi fázisban a közismerten maximalista rendező még kikérte párszor King véleményét, ám egyik alkalommal sem a történetet, vagy a karaktereket érintő kérdésekben, sokkal inkább a Ragyogás mögöttes filozófiai tartalmát illetően. A kész változatot végül maga King is megtagadta, Jack Nicholson alakítását mégsem felejtette el senki.
Harcosok klubja
Jim Uhls hollywoodi forgatókönyvíró megszállott rajongója volt az 1996-ban megjelent regénynek, és miután a Fox 2000 Pictures megvásárolta a filmjogokat, sokáig lobbizott, hogy ő kapja az adaptáció megírásának lehetőségét. David Fincher szintén azért kaphatta meg a rendezést, mert egyik kedvenc regényeként emlegette Palahniuk művét, ugyanakkor a film fókuszát meglehetősen nehezen találták meg. Uhls írás közben szembesült azzal, mennyire nehéz úgy átadni a mondanivalót, hogy az éppolyan markáns és éles legyen, amit a szöveg megengedett magának. A film ma már kultikus státusznak örvend, de a stúdió csak egy katyvaszt látott belőle, így jelentősen csökkentették a marketingkampány büdzséjét, hogy elkerüljék a még nagyobb bukást. Így aztán a film a pénztáraknál mérsékelt sikernek számított csak, a kritikusok is fanyalogtak, és igazolva látták a regény megfilmesíthetetlenségéről szóló véleményeket – az idő azonban végül Finchert igazolta.
Szegény párák
Yorgos Lanthimos négy Oscar-díjjal jutalmazott rendezésében merészen értelmezi újra Alasdair Gray azonos című regényét: míg a könyv posztmodern gótikus mese, tele irodalmi utalásokkal, megbízhatatlan elbeszélőkkel és társadalmi szatírával, addig a film egy vizuálisan túlfűtött, groteszk feminista coming-of-age-történetként bontakozik ki. A regény hangsúlyos irodalmi játék – levelezés és tudományos kommentár keveréke –, amely Bella Baxter eredettörténetét több nézőpontból bontja ki. Ezzel szemben a film Emma Stone alakításában a női szexualitás és autonómia felfedezését helyezi előtérbe, gyakran humorral és némi abszurditással. Lanthimos műve érzelmileg intenzívebbé tette a történetet, míg a regény intellektuálisan provokatívabb, de a maga módján mindkettő kivételes alkotás.
Kapcsolódó cikkek:
