Jean Hatzfeld művei eddig is arról voltak híresek, hogy a kollektív erőszak és a történelem legsötétebb pillanatait nem pusztán dokumentálják, de átélhetővé is teszik. Az Egy nap viszontlátod ennek az írói pályának újabb állomása: egy regény, amely egyszerre szól a második világháború végi budapesti ostromról, a gyermeki barátság tisztaságáról és az emlékezet makacs erejéről, amely fél évszázad múltán is visszakényszerít bennünket a múlt romjai közé.
A történet 1944-45 telén, Budapest romokba dőlt állatkertjében indul. Itt talál menedéket két kislány: Sheindel zsidó, Izeta roma származású, látszólag nem sokban hasonlítanak, leszámítva közös küldetésüket a megmaradt állatok megmentésére.
Kettősükben koncentrálódik a történelem minden sebezhetősége, és az emberi kapcsolatok egyszerű, tiszta ereje is. Önként vállalt feladatuk egyszerre groteszk, mégis felemelő: tulajdonképpen egy végső emberi gesztus abban a városban és világban, ahol épp minden darabjaira hullik.
Hatzfeldtől már az afrikai mészárlások megörökítésénél is megszokhattuk, hogy sosem hagyja történetét a háború puszta emlékiratává válni. Így aztán, bár a lányok útja a város felszabadítása után elválik, Sheindel évtizedekkel később, már felnőttként visszatér Budapestre, és tovább kutatja egykori barátnőjének sorsát. Kutatása a délszláv háborúig, Szarajevó ostromáig terjed, múlt és jelen tragédiái csúsznak egymásba.
Hatzfeld ezzel nagyszerűen erősíti meg, hogy a háború sosem egy korszak sajátja, hanem újra és újra megismétlődik, csak más helyszíneken, más áldozatokkal.
A könyv fontos központi motívuma a metaforaként is működő állatkert. Az állatok kiszolgáltatottsága és az embereké egymásra vetül, Hatzfeld egyszerre lírai és realista prózájában az állatkerti ketrecek az emberi történelem börtöneivé válnak. Ez a motívum tökéletesen illeszkedik az író korábbi műveihez, a ruandai népirtásról vagy a balkáni háborúkról szóló könyveiben is mindig a személyes történetek, a kiszolgáltatottak hangja adta a narratíva igazi erejét.
Bár mostanság Franciaországból kaptunk olyat is bőven, az Egy nap viszontlátod messze nem egy hömpölygő nagyregény, inkább feszes, pontos képek sorozata, amelyből lassan bontakozik ki a barátság és a veszteség története.
Ha már a stílusnál tartunk, a könyvet épp visszafogott narrációja ruházza fel hitelességgel: a brutalitás ábrázolásában elkerüli a melodramatikus túlzásokat, inkább a részletek súlyára bízza a megrázó hatást.
A művet időkezelése teszi igazán különlegessé: múlt és jelen folyamatosan tükröződik egymásban. A budapesti ostrom és a szarajevói lövészárkok között ugyan eltelik fél évszázad, de a félelem, a gyűlölet és a kiszolgáltatottság mechanizmusai tulajdonképpen mindvégig azonosak. Ez az ismétlődés adja a regény legnyugtalanítóbb üzenetét arról, hogy a történelem nem feltétlenül tanít, sokszor csak újrajátssza önmagát.
A regény egyszerre szól veszteségről és túlélésről, emlékezetről és felejtésről, arról, hogy miként vihetjük magunkkal a gyermekkori barátság emlékét egy életen át, még akkor is, ha a történelem darabokra töri a közös jövő lehetőségét.
Az Egy nap viszontlátod azt sugallja, hogy a legembertelenebb időkben is kapaszkodhatunk valakibe, vagy legalább a szeretett személy emlékébe. Hatzfeld itt is hű marad ars poeticájához: bár manapság az erőszak egyik leghűbb krónikásának számít, nem a borzalmak öncélú leírásával, hanem a túlélés és az emberi kitartás megörökítésével éri el célját.
Kapcsolódó cikkek:
