Nem emlékszem, az utóbbi időben mikor tetszett ennyire könyv. Talán azért, mert ott játszódik, ahová régóta szeretnék eljutni: Alaszkában, egy óceánjáró hajón, bálnák, gleccserek, vadmadarak és lélegzetelállító tájak között. Talán azért, mert ezt megelőzően egy olyan ostoba párbeszédekkel és fülledt szexjelenetekkel teletűzdelt nyári románcon kellett keresztülküzdenem magam, hogy egy klasszikust idézve, utána úgy éreztem, kamillás vattával kell borogatni az agyamat. De leginkább azért, mert Jennifer E. Smith regénye, a Greta James, az elsüllyeszthetetlen két rokonszenves főszereplő felvonultatásával olyan témákról beszél, amelyekkel egy bizonyos kor után valamennyien szembesülünk: gyászolunk, értelmetlen kapcsolatokba keveredünk, megpróbálunk kibékülni a szüleinkkel, és elgondolkodunk rajta, vajon azt az életet éljük-e, amire igazán vágyunk.
Harmincas évei közepére Greta valóra váltotta élete nagy álmát: megjelent az első lemeze, és igazi rocksztár vált belőle. Ám mielőtt megtörténne a nagy áttörés, ami végképp a csúcsra röpítené gitáros-énekest, a pályája derékba törni látszik. Édesanyja halálát követően ugyanis összeomlik a színpadon, a zokogástól nem tudja befejezni a számot, és az erről készült videó pillanatok alatt elterjed a közösségi médiában.
A lány képtelen megbirkózni a rázuhogó kérdések és interjúigények hadával, helyette inkább az öccse biztatására elvállalja, hogy elkíséri az édesapját arra az alaszkai hajóútra, amelyre a szülei eredetileg együtt akartak elutazni. Itt ismerkedik meg a történész Bennel, aki kedvenc írójáról, Jack Londonról tart előadást az utasoknak, és aki maga is élete nehéz szakaszát éli, mivel éppen válófélben van.
Ettől kezdve a történet párhuzamosan követi nyomon Greta kapcsolatának alakulását egyfelől az édesapjával, Conraddal, másfelől Bennel.
Az első kihívásokkal teljes, mivel a lány világ életében az apjának akart megfelelni, nagyjából nulla sikerrel, miután Conrad egyszerűen nem érti, hogy a gyereke más életformát választott, mint amilyet ő, az első generációs értelmiségi elképzelt neki.
És a másik sem egyszerű, hiába jönnek rá Bennel, hogy több a közös vonásuk, mint gondolnák, hiszen a férfi úgy lenne nyitott egy új kapcsolatra, hogy az előzőt még nem zárta le teljesen. Vagyis hiába jelenti ki az egyik közös éjszakájuk után, hogy nem érzi házasnak magát, mint Greta ironikusan megjegyzi, senki nem érzi házasnak magát, amikor mással szexel. Két nagyon szerethető ember keresi az utat egymás felé, magával cipelve a múltja és a jelene minden terhét, szívmelengetően, de minden giccstől mentesen, nyitva hagyva a kérdést, hogy van-e közös jövőjük.
Az egyetlen problémám a könyvvel, hogy nem érzem kellően indokoltnak Greta kétségbeesését a virális videó miatt. Emlékszem, a U2 néhány nappal azután adott egy óriási koncertet Írországban, hogy Bono elveszítette az édesapját. Nem mondta le a fellépést, elvégre a show-nak folytatódnia kell, de amikor a kamera közelit adott az arcáról, jól látszott, hogy – az öcsém megfogalmazása szerint – úgy néz ki, mint akit heavy-duty programon mostak ki a mosógépben. Biztosan hibázott is időnként, de ettől senki nem gondolta róla, hogy cserben hagyta a közönséget, ahogyan akkor sem gondolta volna róla ezt senki, ha sírni kezd a színpadon. Egyszerűen emberi volt, ami a hírességekről ritkán mondható el. Mi ebben a botrányos?
Ettől eltekintve azonban a regény visz magával, felgyorsít, lelassít (főként a magával ragadó alaszkai táj ábrázolásakor), felváltva hétköznapi és varázslatos, vicces és megindító, emlékeket ébresztő és tanulságos.
A végére Gretáról bebizonyosodik, hogy ő is használhatná a Párizs címerében olvasható jelmondatot: hánykolódik, de nem süllyed el. Ha pedig két ember egyszer már majdnem összefutott éjszaka a behavazott Central Parkban, akkor másodszorra akár találkozhatnak is.
Kiemelt kép forrása: Jennifer E. Smith, Instagram
