A francia irodalom mindig is kiváló érzékkel nyúlt a kollektív emlékezet sűrű, olykor fojtogató témájához, mindegy, hogy Balzac, Patrick Modiano vagy Michel Houellebecq művészetéről beszélünk. Pierre Lemaitre új regénye épp e hagyományhoz kapcsolódik, mint egy új, több részesre tervezett családregény-sorozat első darabja, amely a nyugati világ háború utáni újjáépülését próbálja megragadni egy család mikrotörténetén keresztül. Ha valaki a hidegháború korai éveiről szóló, némi emberi drámával fűszerezett szociológiai körképet szeretne olvasni, ebben a könyvben megtalálja, amit keres.
A történet Saigonban kezdődik 1948-ban, a francia gyarmatbirodalom hanyatlásának idején. Innen követhetjük a Pelletier család sorsát, a szappaniparból meggazdagodott, marseille-i dinasztia történetét, amelynek négy gyermeke nyomában járunk különböző szálakon és kontinenseken, és valóban bejárjuk a nagyvilágot
Indokínától Bejrúton és Párizson át Marseille-ig, miközben a szerző nem csupán a politikai és gazdasági átalakulásokra reflektál, de arra is, hogy a globális változások miként formálják az emberek lelkivilágát.
Lemaitre stílusa tökéletesen passzol e nagyívű történethez, hisz egyszerre elegáns és szenvedélyes, ugyanakkor feszes és érzéki. A Goncourt-díjas Viszontlátásra odafönt lendületes, de kellő mélységgel elmesélt története itt is visszaköszön, ezúttal azonban a szöveg eggyel ügyesebben váltogatja a nézőpontokat, ezzel pedig eléri, hogy mozaikszerű képet kapjunk az ábrázolt időszak sajátosságairól. Ezt a benyomást erősíti, hogy a családtagok történetei nem csupán párhuzamosak, de tulajdonképpen egymásban visszhangoznak.
Alighanem ez a Nagyvilág egyik legnagyobb erénye, hogy a szerző képes megragadni az egyén és történelem közti finom kapcsolatot, hiszen a regény politikai rétege, a francia gyarmatbirodalom hanyatlása, a kommunista befolyás térnyerése, a gazdasági érdekek változása nem csupán díszlet lesz, de organikusan belesimul a karakterek útjába is.
A fiú, Jean, a családi elvárások elől menekülve kerül Saigonba; François, az újságíró a függetlenség illúzióját kergeti Bejrútban; Hélène, a lány Párizsban próbálja felépíteni magát egy patriarchális társadalomban. Mindannyian a saját forradalmukat vívják, de ugyanazon világ törmelékein keresik útjukat.
Lemaitre kifejezetten filmszerűen ír, emiatt ugyan kevesebb időt hagy elmerengeni az adott eseményeken, cserébe viszont a történet olykor egy történelmi thriller húzásával visz előre. A hangsúly mégsem a fordulatokon van, hanem a karakterdrámák árnyaltságán. Itt nem találni jó vagy rossz szereplőt; mind emberek, akik a saját igazságukat keresik egy olyan világban, amelyben a sűrű változások okán az igazság is egyre relatívabbá válik.
A regény hossza riasztó lehet, és meg kell mondanom, némi húzás talán jót tett volna neki. A szerző időnként túlságosan is ragaszkodott ahhoz, hogy minden motivációt és kontextust, minden apró részletet kibontson, ami olykor-olykor megtöri a regény egyébként kiváló tempóját és dinamikáját.
Ez legyen persze a legnagyobb gondunk, mert egyébként jóleső élmény hosszan elmerülni ebben a valós, mégis teremtett világban, amitől a túlírtság problémája rögtön viszonylagossá válik.
Összességében a Nagyvilág nem csupán nagyívű történelmi regény, de irodalmi tükör is: visszatekint ugyan a múltra, közben mégis mélyen emberi történet a gyökereinkről, dilemmáinkról, vágyainkról.
Pierre Lemaitre szerencsére nem változott: még mindig a történelem és emberi természet érzékeny analitikusa, mi pedig tűkön ülve várhatjuk a visszatérést ebbe a nagyvilágba a készülő második kötettel.
Kapcsolódó cikkek:
