Könyvmollyá válásom története még az előtt kezdődött, hogy megtanultam volna olvasni. Kiskoromban anyukám rendszeresen olvasott esti mesét nekem és a testvéremnek, amikor pedig a nagyszüleimnél voltam, ők is elővették a régi mesekönyveket, vagy olykor saját maguk által átélt eseményeket adtak elő, varázslatosan kiszínezve. Én persze elhittem mindent, azt is, hogy a kolbászkerítésen úgy jutottak át, hogy felfalták azt.

Amikor iskolába kerültem, az olvasókönyvünk történeteit nagyon élveztem, és én mindig előrébb tartottam, mint ahogy a tananyaggal álltunk. Az első kis mese, amely mély nyomot hagyott bennem, Gárdonyi Gézától a Micó. A végén megkönnyeztem a cicát a szomorú sorsa miatt, és talán innen ered olvasói mazochizmusom, ugyanis azóta is imádom a fájdalmas történeteket, minél jobban megsirat, annál nagyobb plusz pontnak számít a szememben.

Azért nem csak a komor cselekmény bilincselt le. Odavoltam a népmesékért, volt egy könyvem Mátyás király történeteiről, és az állatos fabulákért is rajongtam.

Hét évesen már szerettem a regényeket, az első ilyen élményeim közé tartozott a Doktor Dolittle és az állatok, A két lotti és a Bogáncs, ezek mind a szüleim gyerekkorából maradtak rám, illetve az akkori újdonságok közül a Harry Potter és a bölcsek köve. Ez utóbbit rengetegszer kiolvastam, amíg a könyvpéldány tragikus véget nem ért. Kicsiként olyan voltam, mint egy macska, szerettem bebújni mindenféle dobozokba, és egyszer a nagyszüleimnél bekuckóztam az új tévé kartonjába egy elemlámpával és a Harry Potterrel. Egészen hangulatosnak találtam, csak sajnos ott felejtődött a könyv, utána pedig annyi információt kaptam a dobozról, hogy elégették. Így sosem volt teljes a Potter-sorozatom magyarul.

Pedig mondhatni, Harry Potter-rel nőttem fel.

Aláhúztam minden új varázsigét, a tartalomjegyzékhez pedig feljegyeztem az oldalszámokat, ahol ezek megtalálhatóak, és bemagoltam az összeset. Amikor az egyik tanárom kölcsönkérte az ötödik részt, megpróbáltam kiradírozni ezeket, hogy ne lássa, összefirkáltam egy könyvet, de nem nagyon sikerült, mert mikor visszaadta, rögtön megkérdezte, hogy miért jelöltem be a varázsigéket, így kénytelen voltam bevallani a dolgot. Mindenesetre jó emlék maradt, mert kaptam egy csokit a kölcsönadásért cserébe.

Máskülönben nem firkálok a könyveimbe, pedig mikor találok egy-egy elírást a szövegben, kedvem lenne kijavítani. De inkább igyekszem vigyázni rájuk, hogy minél tovább úgy nézzenek ki, mint új korukban. Sajnos ez nem mindegyiknél sikerül, ugyanis némelyiket sokat hurcolászom a táskámban, hogy út közben olvashassam.

Bizonyára nem újdonság, hogy egy könyvmoly nem csak buszon, hanem szinte minden helyzetben elő tud varázsolni a táskájából egy regényt, és bárhol képes nekifogni. Ezzel én is így vagyok, viszont legjobban otthon a szobámban tudok belemerülni, ahol csönd és nyugalom van, elterülve az ágyamon. Kellemes érzés szabad napjaimon lustán felébredni, és egy kapucsínót kortyolgatva kényelmesen fellapozni az aktuális regényt, miközben az egyik macskám, a vörös foltos Ron, dorombolva a karjaim közé fekszik, a másik pedig, Myrcella hercegnő, jobb esetben az oldalamnak dől, és éppen nem az olvasásomat igyekszik meghiúsítani azzal, hogy keresztbe fekszik a könyvön. Egy jó regénnyel órák repülnek el így.

Nagyjából húsz év telt el az első önálló olvasásaim óta, mégis emlékszem rájuk, legalábbis az érzésre, amit kiváltott belőlem egy-egy történet, és tudom, hogy Micó, Harry Potter és társaik megalapozták a könyvszeretetemet és a későbbi olvasmányaimat is.

Én azt gondolom, mindenki számára létezik olyan történet, amely bevonja őt, de van, aki csak később talál rá ilyenre. Szerintem azért fontos kiskorban sokat mesélni a gyerekeknek, a kisiskolásokat pedig a kötelezőkön túl olyan könyvekkel megismertetni, amelyek az érdeklődéséhez közel állnak, hogy mihamarabb átélhessék az olvasás páratlan élményét.