Életünk során elkerülhetetlenek azok az emberi veszteségek, amik halálunkig elkísérnek. Van, akit azért nem tudunk elfelejteni, mert kapcsolatunk beteljesületlen marad, míg másokat azért nem, mert az együtt eltöltött évek beleégnek mindennapjainkba. Ezt a semmivé – valójában mindenné – válást dolgozza fel Szendrői Csaba első verseskönyve, melynek lapjain hemzsegnek az idézhető sorok. Olyan mondatok, amelyek mögött nem a túlcizellálás szándéka áll, hanem egy vallomás a hiány és az apátia különböző szintjeiről. Sokan nem tudunk mit kezdeni a boldogság véges időtartamával, hiszen folyamatosan sóvárgunk utána, de mire megszokjuk, már vége is. Amikor eljön ez a pillanat, bátran nyúlhatunk ez után a könyv után, mert miközben bólogatunk ismerőseink tanácsait hallgatva, legbelül tudjuk, mit fogunk onnantól kezdve mondani: „Hiányoztál mindig, akkor is, amikor már elfelejtettelek.” (Dohányzó halak)