Először útikönyvet írt a Bodeni-tóról, aztán két regényt is, amelyek közül a második, A lámpagyújtogató az idei könyvhétre jelent meg. Bagó Tündével beszélgettünk inspiráló helyszínekről, írói módszerekről, és arról, tart-e a mesterséges intelligencia térhódításától.
Mindkét regényed a Bodeni-tónál játszódik, ahogyan ezt a vidéket mutatja be az útikönyved is. Miért olyan kedves neked ez a tájék?
Tizenhárom évig éltem, illetve részben most is ott élek a tónál, de már iskolás koromban kialakult vele a kapcsolatom. Az úttörőcsapatunkat ugyanis valamilyen adminisztrációs félreértés folytán nem az NDK-ba vitték el, hanem az NSZK-ba, és az ottani táborvezetőnknek köszönhetően Németország több régióját bejártuk. Akkor jutottam el életemben először Mainaura, a virágszigetre is.
Aztán amikor odaköltöztünk a férjemmel, úgy éreztük, ez olyan sokszínű vidék, mind történelmét, mind természetes adottságait tekintve, hogy muszáj alaposan felfedeznünk. A német partokon egymást érik a gyönyörű kisvárosok, remekül látszanak az Alpok csúcsai, a svájci rész hihetetlenül szép, dombos vidék, ahol rengeteget lehet túrázni, Ausztriában, Bregenz környékén pedig magas hegyek és egy csodálatos sziklaképződményekkel teli szurdok várja az embert. Ezek a felfedezőutak adták az útikönyvem alapját.
Mi indított arra, hogy az útikönyv után regényírásba fogj?
Az említett felfedezőútjaink során ezernyi olyan történetre bukkantam a német és a svájci partokon egyaránt, amelyekről úgy éreztem, regénybe illenek. Nagyon megragadtak, úgy is, mint történészt. Lejegyzetelgettem őket, aztán némelyikből novella született, némelyikből meg regény. A most megjelent regényem,
A lámpagyújtogató például novellaként indult, Konstanz történelméből emelt ki egy valós eseményeken alapuló legendát. Konstanzról tudni kell, hogy gyakorlatilag összeépült svájci szomszédjával, Kreuzlingennel, de a II. világháború alatt drótkerítést húztak a két város közé.
Amikor a szövetségesek bombázni kezdték a környéket, a svájciak megegyeztek velük, hogy a támadásokra lehetőleg éjjel kerüljön sor, mert ha fölkapcsolják a lámpákat a svájci oldalon, akkor jól látszik a határ, és a svájci településekre nem hullanak bombák. Kreuzlingen segítségével viszont Konstanzot is hasonlóképpen kivilágították, így menekültek meg azok a 6-700 éves épületek, amelyek többsége már a 15. század elején, a konstanzi zsinat idején is állt. A regényben a címbeli lámpagyújtogató dolgozza ki ezt a tervet, ebből indul ki a történet.
Emlékszel rá, hogy a regényeidnél melyik volt az a pillanat, amikor elhatároztad: márpedig ezt a sztorit megírod?
Az elsőnél, az Ella háborújánál máig emlékszem a napra, amikor odakerültünk a Bodensee mellé, és az orvos férjem ment be a leendő munkahelyére interjúra, én pedig a kórház parkjában vártam rá.
Már eleve meglepőnek találtam a helyszínt, hiszen olyan, mintha a kórház parkjából kinőne egy vulkáni hegycsúcs, és a tetején ott trónol Dél-Németország legnagyobb várromja. Emellett sétálgatás közben belefutottam egy szecessziós villába, és arra gondoltam, a teraszáról milyen hangulatos lehet nézni este a szemközti hegyen a várromot. Abban a pillanatban megszületett az ötlet, ezt leírtam a kis jegyzetfüzetemben, és évekig nem vettem elő, mígnem elkezdett összeállni bennem, és így született meg az első regény.
A második pedig abból az élményből fakadt, amikor először Konstanzban jártam, egy lámpagyújtogatónak beöltözött idegenvezető kalauzolt a városban. Ő mesélt izgalmas történeteket a városi latrinákról és az óváros épületeiről, a zsinatról, valamint Luxemburgi Zsigmondról, a mi magyar királyunkról és az őt kísérő magyar főurakról. Így került bele a történetbe egy magyar főúr középkori ládája.
Miért tartottad fontosnak, hogy a regénybe egy modern szál is belekerüljön?
Két okból is szeretem a két idősíkot. Az egyik az a meggyőződésem, hogy a történelem, és főleg a 20. század történelme rengeteg mindent tud tanítani a jelen emberének.
Én eredetileg művelődésszervezés és történelem szakon végeztem, és történelemtanárként is mindig az volt a célom, hogy a gyerekek lássák meg múlt és jelen összefüggéseit.
A másik pedig, hogy szerintem átélhetőbbé tudjuk tenni az olvasók számára a múltbeli történeteket, ha nem pusztán egy elmúlt korszakot mutatunk be, hanem közelebb ugrunk hozzájuk időben. A lámpagyújtogató esetében ezért választottam a nekem különösen kedves ’90-es éveket.
Azt szokták mondani, az ember szerzőként olyan könyveket írjon, amilyeneket saját maga is szívesen olvas. Ez nálad is így van?
Abszolút, igen. Én tipikusan az a gyerek voltam, aki a kötelezőn túl az ajánlott irodalmat is elolvasta, meg még azon túl is egy csomó mindent, legfőképpen történelmi regényeket, amelyeket azóta is szeretek.
Emlékszem, egész nyáron feküdtem a díványon könyvvel a kezemben, és szegény nagymamám nagyon aggódott, hogy milyen háziasszony lesz ebből a gyerekből, mert mindig csak olvas. Délutánonként a nyári melegben továbbszőttem a történeteket, és el is meséltem a nagymamámnak.
Csak azt sajnálom, hogy ezeket a sztorikat nem írtam le akkor.
Manapság divatosak azok a vezetett túrák, ahol egy-egy könyv vagy film helyszínein kalauzolják végig az érdeklődőket. Te nem tervezel ilyet a regényeidnek?
A mai napig dolgozom idegenvezetőként a tónál, és szeretnék meghirdetni egy „lámpagyújtogató túrát”. Nemrégiben a barátaimon már teszteltem is, megálltunk egy-egy helyszínen, ott felolvastam egy oda illő kis részletet a könyvből, és nagyon élvezték.
Regényíróként nem félsz attól, hogy a mesterséges intelligencia elveszi a kenyeredet?
Nem. A múltkoriban kipróbáltam, milyen utazási cikket írna Drezdáról, és annak alapján, amit produkált, nem kaptam volna kedvet ahhoz, hogy Drezdába utazzak. Szárazon felsorolta a látnivalókat, meg azokról egy csomó információt, és ennyi.
Az emberi érzelmekkel, a saját élményeinkkel tűzdelt írásokat, amelyek megérintik az olvasót, nem fogja tudni elvenni tőlünk. Nyilván megpróbálja majd leutánozni, de azért remélem, a szövegeimben mindig megcsillan, hogy ezt én írtam, és ezt csak én tudtam így megírni.
Kapcsolódó cikkek:
