Sára, yorki hercegné. Sokan csak így ismerik Sarah Fergusont, aki nemrég Budapestre látogatott. A vöröshajú hercegné azonban sokkal érdekesebb annál, mint hogy pusztán a brit királyi család egy tagjaként gondoljunk rá. Egy nő, aki az írásban találta meg a hivatását, gyermekjogi szervezeteknek segít, és kardinális problémákra igyekszik felhívni a figyelmet. Magazinunknak adott interjújában mesél új könyvéről, A szív iránytűjéről, fiatalkoráról, sőt még a II. Erzsébethez és Dianához fűződő viszonyáról is.
Bár A szív iránytűje fikció, a főhősnő, Lady Margaret feltűnő hasonlóságokat mutat önnel. A vörös hajtól kezdve a médiában megjelenő sarkos hírnéven át a hivatásként űzött írásban és a gyermekjótékonysági szervezetekben meglelt megnyugvásáig. De mik a fő különbségek ön és Lady Margaret között?
Igazad van: van néhány nyilvánvaló párhuzam köztem és hősnőm, Lady Margaret Montagu Douglas-Scott dédnagynéném között: vörös hajú; eltökélt, hogy a maga útját járja az életben; és hozzám hasonlóan ő is önfejű tud lenni. Ő is írói pályára lép, és nagyon keményen dolgozik azokért a jótékonysági ügyekért, amelyekkel olyan szenvedélyesen törődik.
A könyv három olyan helyszínen játszódik, amely nagyon sokat jelent számomra: Skóciában (a skót Felföld a kedvenc helyem a világon); az írországi Powerscourt Estate-en, ahol egykor a családom élt; és az Egyesült Államokban, ahol újjáépítettem az életemet. De végső soron A szív iránytűje fikció, nem pedig életrajz. Egy felnövéstörténet, ami egy független gondolkodású fiatal nő útját követi nyomon. Egy nőét, aki azzal küzd, hogy összeegyeztesse a társadalom és a családja iránti kötelességét a saját szíve vágyaival.
A fő különbség köztem és Lady Margaret között az, hogy én végül minden bizonnyal beállnék a sorba, míg Lady Margaret nem. Ő egy lázadó. De tanulok tőle.
Ezt a könyvet a két gyönyörű lányának ajánlja, akikben megvan Lady Margaret ereje és bátorsága. Ők is a szívükre hallgattak, és a saját feltételeik szerint élik az életüket. Mi volt az a pont az életében, amikor azt kívánta, bárcsak bátrabb lett volna, és kiállt volna magáért?
Azt hiszem, ahogy idősebb lettem, megtanultam jobban játszani a játékot. Ez a bölcsességgel és a korral jár. Ha visszatekintek a fiatalabb énemre, azt kívánom, bárcsak többször álltam volna ki magamért, ahelyett, hogy azt tettem, amit mások mondtak.
A regény többek között a bátorságról, az önfelfedezésről, a szerelemről és arról szól, hogy bátran találd meg, fogadd el és vállald fel a leginkább hiteles éned. Egy interjúban megosztotta, hogy az ifjúsági könyvsorozatát a saját gyerekkori szorongásai, egy evészavar és egy generációs trauma inspirálta. Hamarosan megjelenő regénye pedig egy erőteljes női karaktert ábrázol a magas társadalmi körökben. A témák, amelyekről ír, nyilvánvalóan nagyon változatosak. Milyen egyéb témákra szeretné felhívni a figyelmet, és milyen történetekre számíthatnak az olvasói a jövőbeli műveiben?
Az erős nők inspirálnak. Sokat olvastam a francia ellenállásról és a szüfrazsettekről. Azt hiszem, íróként egyre nagyobb az önbizalmam, és olyan nőknek szeretnék hangot adni, akiknek nem volt hangjuk, és akik már nincsenek közöttünk.
A regénye egy példányát a királynőnek is odaadta, akit a legnagyobb mentorának nevez, és egy olyan személynek tartja, aki hitt önben. Azt is kijelentette, hogy az anyósa inkább volt anya az ön számára, mint a saját anyja. Most, a halála után, melyek azok a pillanatok és emlékek a királynőről, amelyekre a legszívesebben emlékszik vissza?
Őfelsége, a királynő óriási hatással volt az életemre. A legkülönlegesebb hölgy, államfő és anyós volt egy személyben. Számomra inspirációként szolgál, hogy egész életét a hazája szolgálatának szentelte, és azt hiszem, ez lesz az ő öröksége. A halála hatalmas űrt hagyott a családban; mindannyiunknak jobban hiányzik, mint ahogy azt szavakkal ki lehetne fejezni.
Érdekes kapcsolata volt a korábbi sógornőjével, Dianával is. Eleinte erős kötelék és kölcsönös érzelmi támogatás volt önök között, azonban a kapcsolatuk megváltozott, és végül Diana 1996-ban már nem beszélt önnel. Ha őszintén visszagondol a kapcsolatukra, mit gondol, mi romlott el, és hogyan lehetett volna megmenteni a barátságukat?
Nagyon kedves emlékeim vannak Dianáról. Különösen a csilingelő nevetésére és a hatalmas vidámságára emlékszem, és biztos vagyok benne, hogy mindez nem változott volna, ha a hatvanas éveiben is velünk lett volna. Mindig a szívemben van. Akkor is kedves barátom volt, és még most is így gondolok rá. Nincs nála jobb példa arra, hogy hogyan adjunk szívből a világnak.
Kiemelt kép: Művelt Nép Könyvkiadó