November 5-én ünnepelte kilencvenedik születésnapját a Magyar Televíziózás történetének alighanem legmeghatározóbb alakja, Vitray Tamás. Az évforduló alkalmából cikkek és riportok sora jelent meg, bemutatva több évtizedes szakmai pályafutását, amely 1958-ban egy sámlin állva készített interjúval nyert lendületet, és egy tavalyi Friderikusz Podcastba készült interjúval kapott méltó lezárást. Arról azonban, hogy miként is vette kezdetét ez a történet, és miféle rögös út vezetett addig a bizonyos sámliig a Népstadionban, jóval kevesebben emlékeztek meg. Szerencsére a főhős egyik könyvében helyettük is megtette.
Talán kevesen tudják, de Vitray Tamás nem csupán a kamerák előtt ült és mesélt rendszeresen, de több évtizedes pályafutása során több mint egy tucat kötethez adta a nevét szerzőként vagy szerkesztőként. Az egyik legismertebb ezek közül talán a Hivatásos sportrajongó, ami szakmai pályafutásának alakulását mutatja be a kezdetektől a hetvenes évek végéig. Gyermek- és ifjúkoráról is ebben a könyvében olvashatunk először, ám ezek elbeszélésekor leginkább a televíziós és riporteri pályához vezető út fontos mozzanatainak bemutatása szolgáltatta a rendező elvet.
Az életút hiányzó, vagy korábban csupán vázlatosan megfestett, korai elemeit Vitray legutolsó írása, a tavaly új kiadásban megjelent Kiképzés bontja ki részletesebben.
Mindezt ráadásul egészen egyedi módon teszi, a televíziós ugyanis mintegy külső szemlélőként, egyes szám harmadik személyben mesél fiatalkori önmagáról, vagy ahogyan ő nevezi: Kisneufeldről. Ez a tudatos távolságtartás pedig kifejezetten jót tesz a könyvnek, a reflexió és a humor egészen új tárházát nyitva ki ezzel az olvasó előtt.
A kötet ráadásul messze túlmutat egy személyes élettörténet keretein. Korrajz ez a javából, a huszadik század legviharosabb évtizedeinek krónikája: a vészkorszak, a háború és azt követő évtized Magyarországának története, amelynek ékes, megfakult vagy éppen romos díszletei között a leendő televíziós egyszerre keresi útját és önmagát.
A Kiképzés külön erényéül szolgál az is, hogy csupán az utolsó fejezetekben fordul rá a Hivatásos sportrajongó által már évtizedekkel ezelőtt kitaposott ösvényre.
A szerző persze ezúttal sem mulasztja el bemutatni televíziós pályafutásának első, meghatározó mozzanatait, ám ezek csupán a felnőtté válás, vagyis a kiképzési időszak történetének lezárását szolgálják. És éppen ennek a tudatos döntésnek köszönhetően válik Vitray legutóbbi könyve fiatalkorának igazán emberi, nagy mélységekbe merülő és a kulisszák mögé minket is beengedő sorstörténetévé.
Kérdezz-felelek a 90 éves Vitray Tamással
Nem igazán tudok olyan újságírót vagy riportert elképzelni Magyarországon, aki ha lehetőséget kap arra, hogy feltegyen Önnek néhány kérdést, akkor nem az az az első, zsigeri gondolata, hogy ezúttal bizony alaposan fel kell kötnie a gatyát. Valóban fel kell?
Csak akkor, ha a gatyamadzag kioldódott.
Mégis, mi alapján dönti el, hogy kötélnek áll-e egy interjúra, vagy sem?
Az igazság az, hogy sajnos túlságosan hiú vagyok, emiatt pedig sokkal többször mondok igent, mint kéne. Manapság például a telefoninterjú jött divatba. Megcsörren a készülék, az illető épphogy csak elhadarja a nevét, és máris érkeznek a kérdések. Jobbára sekélyesek, nem ritkán ostobák, én pedig egyik percről a másikra azon kapom magam, hogy máris nyakig benne vagyok. Ilyenkor pedig már mit sem számítanak a tiltakozó mondataim, vagy éppen a kérdést javító kísérleteim.
Pedig szerintem velem nagyon könnyű beszélgetni. Nehézkes csak akkor leszek, ha a kérdés mögött nincs igazi érdeklődés. Ha úgy érzem, hogy a kérdező kapott egy feladatot, és egyszerűen túl kell esnie rajta.
Ha jól számoltam, az elmúlt évtizedekben 14 könyv jelent meg, amely az Ön nevéhez kötődik íróként, szerkesztőként, társszerzőként. Mi kellene ahhoz, hogy ha csak képletesen is, de újra kopaszra borotválja a fejét, és belevágjon egy 15. kötet megírásába?
Jó régen volt, amire utal, akkor még el-el kóricáltam, ha volt szabad időm. Akkoriban lekopaszítottam a fejem, hogy ne mászkáljak el, és írjam az éppen akkor soros könyvet. Ha most rászánnám magam, akkor alighanem arról szólna a könyv, hogy mint képzeltem én el aktív éveim csúcsán a magyar televíziózás jövőjét, és hogyan lett belőle valami egészen más.
Ha már itt tartunk: talán az elmúlt 7-8 évben kezdett a médiában dolgozni az a generáció, akinek már nem volt alkalma tanulni Öntől sem az iskolapadban, sem a gyakorlatban. Önnek nem hiányzik ez a tanító és mentor szerep?
De igen. Szervezett formában már biztosan nem vállalnám, ám ha valaki, akiben láthatók a mániás rajongás jelei a mesterségünk iránt, megkérne, hogy segítsem, nem hárítanám el a kérést.
Végezetül játszunk el egy kicsit a gondolattal, és tegyük fel, hogy Vitray Tamás jóval később, a kilencvenes évek végén születik. Vajon akkor is ezt a szakmát választaná? Hol találná meg benne leginkább a helyét?
Minden bizonnyal ugyanezt akarnám, ugyanezt választanám. De rettentő csekély esélyem lenne odaférkőzhetnem, hogy akár csak egyetlen próbát is tehessek.
Kiemelt kép forrása: Vitray Tamás
