Mindannyiunk életében meghatározó helyet foglal el a halál, leginkább saját halálunk. Foglalkoztat bennünket, hogy milyen lehet, valóban megszűnik minden? Valóban egy új, gondtalan élet kezdődik? Valóban újjászületünk egy másik testben? Mi van, ha már nem fognak gondolatok születni az agyunkban? Megannyi kérdés, mind az ismeretlenre vonatkoztatva.
A halálunk gondolata minden kíváncsiságunk, minden reményünk és minden félelmünk táptalaja. Életünk mozgatórugója, amiről mégsem tudunk semmit. A halált csak egyszer éljük át, s már nem tudunk beszámolni róla senkinek ezen a világon. A feldolgozható, feldolgozandó halálélményt mindig mások halála jelenti számunkra. Leginkább a hozzánk közel állóké. Hogy ki is a hozzánk közel álló, azt mindig a halál dönti el.
Karl Ove Knausgård önéletrajzi ihletésű regényfolyamának első részében megkísérli a nyilvánosság előtt feldolgozni apja halálát. Ahhoz, hogy megértsük, min megy keresztül az író az apja halálát követően, bemutatja az olvasónak, milyen volt az életük.
Bepillantást nyerünk egy fiú lelkivilágába, apjához fűződő ambivalens viszonyára, a félelmére a hatalmasnak látszó, határozott, szigorú apától, de látjuk a rajongást is ugyanezért a szigorú, határozott apáért. Knausgård pontosan tudja, hogy a tények közlése, az események, helyzetek és az azokhoz kapcsolódó érzetek pontos leírása sokkal érdekesebb, megélhetőbb, mintha az eseményeket és az olvasóra kifejtett hatásukat próbálná értelmezni, inkább a hozzájuk kapcsolódó gondolatokra fókuszál.
Így aztán többnyire tényekkel bombáz minket. Mitől lesz érdekes az olvasó számára az, hogy a főhős elszív kb. 40 cigarettát, megiszik 28 pohár fantát meg még több sört? Mert higgyék el, nagyon izgalmas. Talán abban rejlik a regény feszültségének, hitelességének a titka, hogy Knausgård nem foglalkozik azzal, hogy a saját érzéseit igazságként fogja fel. Úgy írja meg a történeteket, hogy mindenki maga teszi hozzá olvasás közben az érzelmi töltést. Nem tagadhatjuk, hogy az író jó érzékkel választ olyan, mindannyiunk által jól ismert, átélt eseményeket, amikhez eleve van viszonyunk. Meglepő ugyanakkor, hogy ezek az érzetek, amelyek például bennem, Magyarországon, 2021-ben születtek meg, nagy átfedést mutatnak egy tőlem 2000 km-re élő norvég íróéival.
A szerző a mi történeteinket írja úgy, hogy közben a sajátját veti papírra! Mindannyian magunkra ismerhetünk rengeteg regénybéli helyzetben, mindeközben állandó vitában is állunk a szerzővel, az ő szikár igazsága az olvasó számára néha sok: a fájó igazságokat ugyanúgy kénytelen magára vonatkoztatva értelmezni, megélni, felismerni, és ez nem mindig kellemes feladat.
Az apához fűződő ellentmondásos viszony leírása után a könyv második részében a szerző az apa halálát, annak rá gyakorolt hatását fürkészi. Bravúros, hogy egy ilyen érzelmileg telített pillanatban Knausgård egy másodpercre sem áll meg elmerengeni magán, nem próbálja elmesélni, hogyan érezte magát. Azt meséli el, amit az apja halála utáni négy-öt napban tett. Ami ott, akkor történt vele. Az események, cselekedetek pontos leírásából értjük meg a főhős lelki állapotát egy ilyen kiélezett helyzetben. Az érzelgősség helyét átveszi a praktikum, s ez a praktikum magában hordozza és tűpontosan meg is mutatja nekünk egy, az apja halálával éppen szembesülő ember lelki állapotát. Megrázó élmény!
Kiemelt kép forrása: Instagram, msm816
