Használjuk ezt a mondást magyarul is? Ha eddig nem, akkor majd most. Végülis, ha valamit tanultam ebből a könyvből, az az, hogy ne féljek úttörő lenni.
Ez a kötet igazán, őszintén meglepett. A századelős nosztalgia nem kapott el soha, a művészéletrajzokkal pedig végképp nincsenek jó élményeim. Az egyébként imádott magyarórákon is rühelltem, amikor azt kellett hallgatni, mikor utazott Petőfi Sándor egyik alföldi kisvárosból a másikba. Értem, hogy a munkásság megértéséhez fontos mindez, de az irodalomtankönyvek írói nem tudták ezt úgy átadni, hogy azt érezzem, bármi közöm lenne bármelyik költőnk viszontagságaihoz.
Nem sikerült közvetíteniük a hangulatot, a miliőt, amitől élővé vált volna az életrajz, és nem sikerült mesévé formálni a főhőssel történteket.
Szerencsére, mióta véget értek a közoktatásban eltöltött éveim, több szerző is felbukkant, aki megmutatta, lehet ezt az életrajz-elmesélést emberarcúan is csinálni, ennek ellenére nemigen olvasok ilyesmit önszántamból. Így nem csoda, hogy meglepődtem, amikor ez a könyv már az első oldalakon behúzott, és egészen az utolsókig könnyedén fenntartotta az érdeklődésem.
A Női szörnyetegek címének titka hamar lelepleződik – már a hátlapi ajánlóban felsejlik, aztán pedig a könyv első oldalain részletesen kiderül, ki és miért hivatkozott női szörnyetegekként e kötet főhősnőire: a családi tűzhely őrzése mellett (sőt, horribile dictu: helyett!) saját jogon alkotóművészként tevékenykedő nőkre.
Nem idézném ide, tessék csak elolvasni, már csak azért is, mert igen tanulságos képet fest arról, hogy mégis milyen ellenszélben szökkentek szárba azok a karrierek, amelyekről ez a kötet mesél.
Ma már – legalábbis bizonyos intelligenciaszint felett és bizonyos szubkultúrákon kívül – jókat derülünk azokon a gondolatokon, hogy a nők anatómiai felépítésüknél, agyuk működésénél fogva nem alkalmasak művészeti tevékenységre, de nem árt néha tudatosítani magunkban, hogy ez korántsem volt mindig így. És nemcsak a sötét középkorban, de a már a lényegesen felvilágosultabb századelőn sem.
A Női szörnyetegek főhősei tehát, így vagy úgy, de mindannyian úttörők: van, aki tehetős szülei pártfogásával, van, aki mindent a saját tíz körmével kikaparva, de létrehoztak valamit, ami formálta saját korukat és az utána következőket is.
A női testedzés és mozgásművészet egyik legelső képviselője, Madzsar Alice, a csupa férfi közegben is maradandó írói életművet létrehozó, a női hangot a mainstream irodalom részévé tevő Kaffka Margit és Erdős Renée, a képző-és iparművészetbe új fuvallatot hozó Lesznai Anna, Ferenczy Noémi és Undi Mariska, és a fotográfusként nevet szerző Máté Olga sorsa ráadásul valamelyest összefonódott. Vagy egymás közvetlen ismerősei, barátai, akár távoli rokonai is voltak, vagy a pezsgő budapesti értelmiség ugyanazon köreiben mozogtak. Csupa lenyűgöző nő, akinek alkotásvágyát sem a történelem viharai, sem a magánéleti káosz nem rendíthette meg.
A szerző pedig úgy írta meg mindannyiuk történetét, mint egy izgalmas, fordulatos kisregényt – átérezhető történelmi háttérrel és személyes dilemmákkal együtt, amelyektől egyszeriben közöm lett ezekhez a nőkhöz.
Mindennek nyomán lenne is egy felvetésem a honi oktatásért felelős szakembereknek: írassunk át minden, az általános és középiskolai tananyag részét képező íróéletrajzot Koniorczyk Borbálával. Hátha ráér. A diákok egész biztosan hálásak lennének érte.
Kapcsolódó cikkek:
