A XX. század második felétől kezdve a modernkori történelem egyetemes botrányával, magával Auschwitz jelenségével mind a művészet, mind a közbeszéd fokozatosan megkezdte a szembenézést. Kis lépésekben ugyan, de elkezdődött az emberiség traumafeldolgozása, illetve a helyszín és a helyszínen keresztül a totalitáriánus hatalom és erőszak emlékének mítoszba történő beintegrálása. A folyamat még mindig tart.
Történeti munkák, képzőművészeti és irodalmi alkotások, életrajzok, memoárok, kis és nagy költségvetésű filmek szóltak és szólnak mai napig a nácizmus sajátos, ugyanakkor fegyelmezett agressziójáról, a holokauszt áldozatairól, és nem utolsó sorban az elmúlt évszázad legsúlyosabb bűntettének lenyomatáról, a deportálásokról és az auschwitzi koncentrációs táborról. Magától értetődő, hogy Európának ezzel a megtörtént, épp ezért felfoghatatlan teherrel kell tovább élnie. Irodalmi Nobel-díjasunk, Kertész Imre fogalmazta meg egykor, hogy tulajdonképpen Auschwitz óta semmi sem történt, ami a hírhedt lágerkomplexumot és annak mitikus, világra gyakorolt hatását visszavonta, megcáfolta volna.
Tehát mindaz, ami történt, végérvényesen belénk és a közös jelenünkbe ivódott. Átjárja az esztétikai érzékünket, a gondolkodásunkat, kifejezésmódunkat, hangunkat. A téma elévülhetetlen relevanciája miatt azonban megnövekedett azoknak a könyveknek és filmeknek a száma, amelyek tudatosan az érzékenyítést és a helyes erkölcsi ítélkezést célozták meg.
Az eredmény legtöbbször a stilizált, de súlytalan hollywoodi tömegtermékeket jelentette vagy éppen a didaktikus, de kevésbé jelentős irodalmi műveket. A kérdés adott: hogyan lehet bemutatni a múltnak ezen sötét korszakát újra úgy, hogy az ne kerüljön rögtön a holokauszt tematikájú művek ”populárisabb” darabjai közé. A válasz talán abban rejlik, hogy Auschwitz hétköznapiságára kell fektetni a hangsúlyt. A rideg, szisztematikus működési elvre, amely ott lebegett minden egyes rab, minden egyes SS tiszt és parancsnok feje felett. A munkára, amely hajtotta ezt a roppant precíz, gyilkos gépezetet.
Nemes Jeles László után ezt érthette meg Jonathan Glazer is, aki Érdekvédelmi terület (Zone of interest) című filmjével a haláltábor miliőjét a szabálykövető, hithű pártkatona életén keresztül teszi megismerhetővé. Auschwitz nem kerül előtérbe, a kamera nem mutathat meg mindent, kizárólag sejteni lehet a falakon túl rejtőző pokoli valóságot. Részleteiben láthatjuk csupán a vonatok és a krematóriumok végeláthatatlan füstfelhőit, ám annál tisztábban hallhatjuk a szívszaggató sikításokat, a német vezényszavakat és a kemény pisztolylövéseket. Mindezeket érzékeljük, mégsem válunk katasztrófaturistává. Figyelmünk Rudolf Höss és családjának idilli életére korlátozódik. Auschwitz parancsnokának, a dolgos náci kisembernek követhetjük végig gondterhelt hétköznapjait, feleségének groteszkbe hajló kertcsinosítgatását, gyermekeik önfeledt viháncolását.
Hiszen miért ne férne meg egymás mellett a kellemes kerti parti hangulata és a népírtás borzalmas alapzaja?
A kontraszt ekként válik súlyossá: mind a kettő azonos időben és térben jelenik meg, Auschwitz létezéséhez mind a kettő pontosan hozzátartozik. A napi rutin, a banalitás, az apró-cseprő dolgok jelentéktelen mozzanatai, sőt, olykor az unalom is egészében véve a táborhoz és annak felelősségteljes parancsnokához tartozik, aki a saját elmondása szerint a feladatok terén nem ismert megalkuvást. Ahogy a Saul fia, úgy Jonathan Glazer filmje is egészen más perspektívából közelíti meg a részleteiben feltárt témát, épp ezért válik olyannyira megrendítővé, mint a minden bizonnyal forrásként használt Auschwitz parancsnoka voltam című visszaemlékezésekből megkonstruált életrajzi könyv is, amelyet Martin Broszat német történész adott közre szerkesztve mint kordokumentumot.
Habár Höss papírra vetett, sokszor szentimentális megnyilvánulásait fenntartásokkal kell kezelni – jelzi ezt Broszat is – Auschwitz felépítését, működtetését, állapotát, rendszerét és napi gyakorlatát megkérdőjelezhetetlen tényszerűséggel írja le a nem sokkal elfogatása utána kivégzett parancsnok. Ebben a tekintetben kötelező olvasmány mindazok számára, akik érteni akarják az ideologikus elfajzás és az önkény könyörtelen erejének halottakkal számszerűsíthető mivoltát.
A Jaffa Kiadó 2024-ben ismét kiadta és elérhetővé tette Rudolf Höss emlékiratait, így az Auschwitz parancsnoka voltam a fent említett filmmel együtt egy merőben eltérő, ám annál fontosabb holokauszttal kapcsolatos értelmezést segíthet elő az emlékezni vágyó utókor számára.
Kiemelt kép: Kultér.hu
