Popper Péter egyszer azt írta, ha ő lenne az ördög, és tönkre akarná tenni az embereket, siettetné őket. Addig pörgetné a világot, amíg annak a sebessége meghaladná az ember élményfeldolgozási képességét és érzelmi teherbírását, és ennek a súlyába beleroppanna. Két frissen megjelent könyv, egy svájci újságíró és egy magyar pszichológus tollából, arra figyelmeztet minket, hogy ez az állapot máris bekövetkezett.
Rolf Dobelli: Ne olvass híreket!
Életem egyik legjobb döntése volt, hogy leszoktam a tévénézésről. Nem magamtól tettem: egyetemistaként egy nagyothalló néninél laktam albérletben, aki olyan dobhártyarepesztő hangerővel tévézett minden áldott nap késő éjszakáig, hogy
megfogadtam, saját jószántamból soha többé be nem kapcsolom a tévét.
Így is lett, hosszú évek óta kizárólag éttermek, repterek, szállodák gigantikus méretű készülékeiből árad rám a műsorfolyam, és ott is igyekszem mindig a képernyőnek háttal leülni. Semmit sem veszítettem, ám annál többet nyertem, értelmesebb elfoglaltságra fordítható időt, épen maradt koncentrálóképességet, továbbá lelki nyugalmat, amelyet nem rendítenek meg borzalmasabbnál borzalmasabb hírek.
Új könyvében a svájci újságíró, Rolf Dobelli szintén arra biztat minket, hogy iktassuk ki az életünkből a híreket. Ő maga évtizedeken át élt hírfüggőségben, már csak a munkájából kifolyólag is igyekezett folyamatosan lépést tartani a világ dolgaival. Aztán egy szép nap ráébredt, hogy a világnak a sajtóban tálalt dolgai egyáltalán nem olyan fontosak, mint hinnénk, és semmiféle előnnyel nem jár, ha megállás nélkül az ötpercenként frissülő oldalakon lógunk. Éppen ellenkezőleg,
a hírek rontják a memóriánkat, a figyelmünket, a kreativitásunkat, az intellektuális képességeinket, és még meg is betegítenek minket.
Ha eddig lettek volna illúzióink, a szerző azokat is lerombolja, rámutatva: a hirdetésekből élő online sajtótermék egyetlen és kizárólagos célja az, hogy olyan tartalmakat gyártson, amelyekre minél több olvasó rákattint. Innentől kezdve végképp semmiről nem maradunk le, ha hírdiétára fogjuk magunkat. Akkor is még jó egy évbe fog telni, amíg az agyunkat újra arra tudjuk használni, amire való: összpontosításra, hosszú szövegek olvasására és értelmezésére. Gondolkodásra.
Tari Annamária: Hol a boldogság mostanában
Az ördög a fiatalok között is pörgeti a világot, és ők ennek még hamarabb áldozatul esnek, mint a felnőttek. Ugyan ők nem annyira a netes portálokon, mint a TikTokon lógnak, de a rövid videók végtelenített folyama, ha lehetséges, a híreknél is rombolóbb hatású. Amióta Tari Annamária először írt az Y-generációról, további nemzedékek nőttek fel online, és váltak a virtuális valóság foglyává. Ez pedig nemcsak azért baj, mert nem tudunk szóba állni velük, ha zombiként elszigetelik magukat a külvilágtól soha le nem tett okostelefonjaikkal és fülhallgatóikkal, hanem mert ez az életforma alapvetően változtatja meg az érzelmi világukat. Egy idő után nemcsak elmélyülni, figyelni, gondolkodni, következtetni nem tudnak már, hanem szeretni sem.
Ennek a boldogságra való képtelenségnek ered a nyomába a szerző, olyan alapossággal és meggyőző erővel, hogy az elemzését olvasva nehéz nem elkeseredni.
Hát tényleg ilyenek a leendő felnőttek, önzőek, szétszórtak, nárcisztikusak? Valódi kötődésre és elköteleződésre képtelenek, akik valódi partner helyett virtuális társat teremtenek maguknak? Vagy ilyenek lesznek, ha nem vigyázunk?
A szerző rendkívül jól ismeri a digitális bennszülötteket és a rájuk leselkedő veszélyeket, a mesterséges intelligenciától a deepfake jelenségig, és a tollát érezhetően az aggodalom vezeti. Ugyanakkor mindig ajánl megoldásokat is, nagyszülőknek, szülőknek és leendő szülőknek, akik nem egy zombikkal benépesített szép új világban akarnak élni.
Elolvasva a két könyvet, könnyen megszülethet bennünk a kérdés, amit az egyik kedves kolléganőm szokott költőien feltenni: mivé lesz már ez a világ? De ugyanez a két könyv ahhoz is hozzásegít minket, hogy gondolkozzunk és cselekedjünk, amíg nem késő.
Kiemelt kép: Pexels
Még több cikk a témában:
