Az amerikai-zsidó identitás irodalmi kutatását olyan kiválóságok végezték az elmúlt ötven évben, mint Philip Roth, Bernard Malamud, Saul Bellow, Isaac Bashevis Singer vagy épp Michael Chabon, úgyhogy mikor megpillantottam az új Taffy Brodesser-Akner-regény hívószavai közt ezt a kifejezést, egyből arra gondoltam, mit lehet még megfejteni a témában, amire a fent említett szerzők nem voltak képesek. Aztán elkezdtem olvasni A Long Island-i kompromisszumot, és rájöttem, hogy ez sokkal inkább egy tűéles röntgen az amerikai középosztály idegrendszeréről, és e tekintetben sokkal inkább rokon John Updike vagy Jonathan Franzen műveivel. És ezzel rögtön megnyert magának.
Azt a szerző már a Fleishman bajban van című, első köteténél is láttuk, hogy mennyire érzékenyen, mégis metsző iróniával képes a nagyvárosi szociális háló szétszálazására, ahol persze jólét és trauma mindig kéz a kézben jár, de a második kötet minden szempontból előrelépés a szerzői életműben.
A Long Island-i kompromisszum egyszerre kényelmetlen és elbűvölő, szatirikus és szívfacsaró, és megint csak emlékeztet minket arra, hogy az amerikai álom mögött törékeny valóság lapul.
Bár Brodesser-Akner regénye egy emberrablás utóéletét követi, itt a bűntény kevésbé fontos, sokkal inkább az, amit maga után hagy: a trauma, az elfojtások, a generációkon átívelő hatások. Carl Fletcher nagyvállalkozó túléli saját elrablását, és ezzel örökös kompromisszumot köt az élettel, amely ettől kezdve már sosem lehet teljesen az övé. A történet azonban nemcsak róla szól: a családja, a felesége, a gyerekei mind saját nézőpontból és saját démonokkal küszködve mesélnek erről az amerikai tragikomédiáról.
Ha azt mondtuk, hogy az író első regénye a házasság és a férfiidentitás válságáról szólt, akkor kétségtelen, hogy a második jóval nagyobb ívet rajzol (ezért is utaltam rá, hogy előrelépés az életműben): itt már a generációs örökségek, a társadalmi elvárások és a múlt feldolgozhatatlansága kerül a középpontba.
Olyan kérdéseket vet fel, amelyek a #MeToo és a mentális egészség körüli diskurzusok korában különösen élesek: mi történik a férfiakkal, akiket nem tanítottak meg beszélni a traumáikról? Mi történik a családokkal, ahol mindenki ugyanazt a fájdalmat hordozza, de ezt senki sem mondja ki?
Brodesser-Akner mesterien játszik a szimbólumokkal is, és ezt biztosan nem csak én akarom belemagyarázni: a kertvárosi környezet önmaga is egyfajta ketrec, amely biztonságot ígér, de közben zár alatt tart. A kompromisszum mint motívum, végig ott lebeg a sorok között, nemcsak Carl életében, hanem a családi dinamikákban, a társadalmi szerepekben, sőt magában az amerikai identitásban is. Mit jelent alkalmazkodni? Mikor válik az alkalmazkodás önfeladássá? És vajon tényleg lehetséges-e teljesen feldolgozni a múltat, vagy az örökre beépül a mindennapok szövetébe?
Mindezt a szerző a lassan védjegyévé váló prózával tálalja elénk: egyszerre gördülékeny és gazdag, tele apró, hétköznapi megfigyelésekkel, amelyek egy pillanat alatt átcsaphatnak filozófiai vagy társadalomkritikai rétegekbe, mégsem válnak terhessé vagy didaktikussá.
Az amerikai kritikák a maguk szokásos elfogultságában Brodesser-Aknert új regénye kapcsán az egyik legfontosabb kortárs amerikai szerzőnek nevezik; nos, én ilyen messzire két kötet után még nem merészkednék, de tény, hogy jó úton jár, mert pokoli jó szeme van hozzá, hogy megmutassa, milyen az élet a társadalmi elvárások keretei közt, és hogyan repednek meg e keretek a mindennapi kompromisszumok súlya alatt.
Itt nincsenek könnyű válaszok, csak fájdalmasan ismerős tapogatódzások a megoldás után.
Kapcsolódó cikkek:
