Első pillantásra A néma hadsereg című könyv csupán egy igényesen szerkesztett, mégis átlagos hadtörténeti beszámolónak tűnhet. Belelapozva azonban az olvasó hamar rájön, hogy különleges kötetet tart a kezében. Ez ugyanis nemcsak egy saját képekkel illusztrált katonanapló, de egy kegyetlen témája ellenére humorral, őszinteségben, emberségben és szépségben bővelkedő kötet, amely egyben páratlan korrajz is.
Rózsahegyi Barnabással, a könyv szerzőjével a CEU Nyitott Galéria előtt találkozunk, így rögtön meg is tudom nézni a könyvhöz kapcsolódó kiállítást. Itt mesél arról, hogy a nagyapja, Wágner Levente mérnökként járta meg a frontot, élményeit pedig nemcsak a közelmúltban sajtó alá rendezett naplójában, de saját maga készítette színes képeken is megörökítette. Az 1977-ben elhunyt főmérnök naplója és képei a padláson vészelték át az elmúlt évtizedeket, mígnem egy lomtalanítás során elő nem kerültek. Ötévnyi kutatómunka és két évnyi kategorizálás után pedig megszületett A néma hadsereg.
A „doni katasztrófaként” elhíresült vereség a magyar történelem egyik legtragikusabb mozzanata. Az 1943 januárjában a szovjet haderők ellen bevetett magyar 2. hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett, több mint százezren vesztek oda a harcokban vagy váltak a –40 fokos fagy és az ellátási nehézségek áldozatává menekülés közben.
Wágner Leventét túlkorosan (46 évesen), első világháborús veteránként sorozták be. Élményeiről gyorsírással vezetett naplót, melyet később maga gépelt és kötött be. Az útra magával vitte fényképezőgépét is, amelynek segítségével nemcsak profikat megszégyenítő szépérzékkel, de dokumentarista pontossággal örökítette meg a kiutazást, a sereg doni életét, majd a fejvesztett visszavonulás kiábrándító valóságát. Fotóin ugyanis nemcsak a katonák mindennapjai, de a nekik kosztot és kvártélyt biztosító civilek, illetve a zsidó munkaszolgálatosok élete is megelevenedik. Wágner hadnagy kivételes részletességgel vezet be minket a katasztrófa kulisszái mögé. Így mi, olvasók olyasminek lehetünk tanúi, aminek 80 éve senki.
„Nagypapa mérnökként olyan helyekre is bemehetett, ahova más nem, például a német oldalon saját honfitársaik ellen harcoló kozákok vagy a szovjet foglyok közé. Az én kedvenc képeim ezeken a bennfentes helyeken készültek.
Maradtak fent beszámolók a doni harcokról, de a legtöbb kordokumentum – teszi hozzá Barnabás – egy-egy oldalról közelíti meg. A katona a katonaságról ír, a zsidó munkaszolgálatos a munkaszolgálatról. Nagypapa naplójában és képein azonban a katonai oldal integrálódik a munkaszolgálatosok, a civilek, a foglyok történeteivel, más, ilyen komplex anyagot nem igazán ismerünk.„
Gitározó lány a havas udvaron. Idős kozák tiszt – régen ők védték a cárt. Az őrülettel küzdő szovjet hadifogoly, akit társai cipelnek. A szekér mellett vigyorgó helyi paraszt. Fagyott földet ásó munkaszolgálatos, karján a 108/41-es alakulat szalagja – róluk nem is igen maradt fent kép, csak ez az egy. Ortodox pópa arany köntösben, egy temetés után. A képek és a leírt történetek megdöbbentően hétköznapiságuk ellenére szívfacsaró realizmussal árulkodnak a háború borzalmairól. Őszinte, emberi mivoltukban mutatnak be mindenkit, miközben történelmi jelentőséggel bírnak.
A néma hadsereg ugyanis nemcsak a vesztett csata miatt néma. A maroknyi hazatérő az 1970-es évekig említeni sem merte élményeit, hiszen a diktatúra nem tűrte a szovjetek ellen vívott csaták emlékét. A mai napig feldolgozatlan traumája ez a nemzetnek. Wágner Levente maga is titokban tartotta a naplót és a képeket, a családtagok csak jóval halála után bukkantak rá ezekre.
„Azt szoktam mondani, hogy nem én kerestem a könyvet, hanem az keresett meg engem. A történet túl akart élni, a néma hadsereg megszólalt. Gyerekként mesélték, hogy a nagypapa járt a Don-kanyarban – meséli a szerző –, de semmi többet, és a naplót se láttuk. A feleségem egy cipősdoboz alján lelt rá, szinte a kukából húzta ki.”
Ez nem egyedi eset. Barnabást a könyv megjelenése óta többen felkeresték eddig el nem mondott történetekkel vagy olyan feljegyzések felett keseregve, amelyeket a megtorlástól való rettegésükben elpusztítottak. A könyv ezért is egyedülálló, hiszen rengeteg más dokumentummal szemben fennmaradhatott.
Megjelenése óta pedig szinte életre kelt, saját útját járja. Most már e-könyvként és hangoskönyvként is elérhető, illetve képregény is készül belőle. Ráadásul több neves zenész és énekes közreműködésével megjelent egy, a szerző által írt dal, a kiállítás hamarosan nemcsak Budapesten, de vidéken is látható lesz. Nem is csoda, hiszen nagy érdeklődésre tart számot – az interjút is megszakítja két érdeklődő holland turista, akik véletlenül tévedtek be a galériába, ám annál lelkesebben csodálják a hadnagy által megörökített, kiégett vadászgépet és rózsaablakos templomokat.
„A kiállítás mellett a könyvhöz kapcsolódik egy konferenciasorozat is. A konferencián nagyjából 30 történész, kutató, akadémikus szólal meg, köztük a magyar történelemkutatás legnagyobb nevei. A munka pedig nem áll meg – még mindig levelezek külföldi kutatókkal, hogy a lehető legtöbb embert és részletet tudjuk beazonosítani a képeken. Emellett nagyon gondosan építkezünk, hogy minél több emberhez eljuthasson, és végre méltóképpen emlékezzünk a hősökről. Sok ezer órát szántunk erre, számomra ez volt a folyamat legnehezebb része.”
Amikor arról kérdezem Barnabást, hogy miért áldozott ennyi időt és energiát erre a projektre – hiszen a könyvet senki nem akarta sem támogatni, sem felkarolni, közösségi finanszírozásból született, illetve a munka legnagyobb részt ő maga végezte –, csak elmosolyodik.
„A 205-ös munkavezetői törzs, ahol nagypapa is szolgált, annyira nem számított senkinek, hogy még a parancsnok neve sem szerepel a Honvédelmi Minisztérium adatbázisában, nemhogy a tiszteké vagy a bakáké, a munkaszolgálatosokról nem is beszélve. Én miattuk csinálom – hogy én legyek az ő hangjuk, és krónikásként beszámoljak ezekről az elfeledett történetekről.”
Fotó: Wágner Levente/Néma hadsereg kiadó
Kapcsolódó cikkek:
