A gyászról gyakran úgy beszélünk, mintha volna rá „helyes” forma: méltóságteljes, csendes, összeszedett. Polcz Alaine interjúkötete már a címével kibillenti ezt a gondolatot. Kit siratok? Mit siratok? – mintha a kérdések mögött az a gyanú dolgozna, hogy sokszor nem is egyetlen embert veszítünk el, hanem egy egész világot: szerepeket, biztonságot, otthont, jövőképet – és a saját történeteinket. Az először 2003-ban megjelent kötet élet és halál kérdéseiben vág ösvényt az olvasó számára, és a nagy feladatot elméleti fejtegetések helyett emberi hangokon keresztül végzi el.
Polcz Alaine egész életművében olyan határhelyzetekre figyelt, amelyekkel kapcsolatban a társadalom nem tud vagy nem mer felelősséget vállalni. Ebben a kötetben szerkesztőként, figyelmes hallgatóként van jelen (olvasás közben felrémlik a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics traumaközeli köteteinek termékeny hallgatása is): a történeteket összerendezi, néhol kérdez, végül pedig ő maga is megszólal. Hangsúlyos a könyv záró gesztusa:
„Szoktuk biztatni a veszteségben szenvedőket, a gyászolókat is, írják meg, mit éreznek.” Másképp: ha nincs is megoldás, a kimondásnak van súlya, ami visszaad valamit a szétesett világból.
Fontos felismerés, hogy a gyász nem mindig „lecke”, nem mindig nemesít, és pláne nem mindig arányos. Réka például bevallja, hogy emberek iránt alig tud gyászt érezni, a kutyája halálát viszont naplószerű pontossággal, hosszan és kegyetlenül végigírja: „Ha lenne hitem valamiben, akkor megkapaszkodhatnék, de csak érzéseim vannak, melyek váratlanul jönnek, és megmagyarázhatatlanok.”
A könyvben fel-felvillan a veszteség misztikus széle is: a halál pillanatában felébredő családtagok, a szokott időben bekopogó halott férj. Mégsem válik mindez spiritiszta bazárrá: a valóság alighanem egyszerűen csak nagyobb annál, mint amit nappali fényben látunk belőle. Az ember pedig beleborzong az efféle „jelekbe” akkor is, ha nem hisz bennük.
Gizi, a hetvenöt éves nagymama hangja a társadalmi tabuk felől kérdez a halálról – idősotthon, otthonápolás, jog a meghaláshoz, a környezet tanácstalansága. És közben ott az öregedés egyszerű matematikája:
„Lassan többen vannak a temetőben, mint az élők sorában.” Meg a súlyos mondat, ami a kötet mottója is lehetne: „A halál természetes, én nem félek tőle. Szépen élni, ameddig lehet, és szépen meghalni, amikor kell.”
A kötet gerince Ági története: kisgyermekes fiatal anya, aki családjából néhány pillanat alatt a magány örvényébe zuhan. Mondataiban végig ott a bizonytalanság és a kétségbeesés, de közben kiderül az is, milyen esetlenek tudnak lenni rendszerek és emberek, amikor a veszteség nemcsak papíron létezik, hanem szemtől szemben. „A pénztelenség és a túlterheltség egy dolog; a hülyeség és az embertelenség egy másik” – alighanem sokak megélését összegzi a keserű mondat.
Polcz Alaine beszélgetőtársai világában a halál nemcsak tragédia, hanem furcsa közelség is. Egy ponton a halál a szüléshez válik hasonlóvá: „Valami hatalmas, ami felforgatja az életünket, és amiről nem lehet, szabad, illik, tudunk beszélni.
Csak egymás között, mi, akik beavatódtunk és a klub tagjai lettünk.” A kép provokatív, mégis pontos: a halál is „demokratikus”, mindenkit érint, mégis szégyenlősen elrejtjük magunk és egymás elől. A karcsú kötet végén Polcz Alaine a saját kérdéseit teszi fel, de látványos finálé helyett inkább az idő munkájáról gondolkodik: „Az emlékezés lekerekít, megformál – és felejt.”
A sebek begyógyulnak, a hegek megmaradnak. Ha ezt felismerjük, a kötet tud segíteni: recept helyett megtanít együtt lenni a sötéttel. És hogy ki lát a sötétben? Az, aki nem nyúl azonnal a kapcsoló után, hanem megvárja, hogy a szeme hozzászokjon.
Kapcsolódó cikkek:
