Brooke Shields soha nem félt kimondani, mit gondol. Már húsz évvel ezelőtt megjelent első könyvében is bátran beszélt olyan, akkoriban tabunak számító témákról, mint a szülés utáni depresszió, és úgy általában az anyaság árnyoldalai. Legújabb, idén bemutatott memoárjában pedig az öregedésről, a menopauzáról és a nőkre nehezedő társadalmi nyomásról osztja meg a véleményét, hasonló nyíltsággal.
Aki a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kezdett el moziba járni, még jól emlékezhet a korszak kasszasikerére, A kék lagúnára. A romantikus felnövéstörténet egy kisfiúról meg egy kislányról szól, akik hajtörést szenvednek egy távoli szigeten, de sikeresen életben maradnak, majd idővel kíváncsian fedezik fel a szerelmet és egymás testét. Benne a női főszerepet az akkor mindössze tizennégy éves Brooke Shields alakította, hamvas szépségével egyaránt lenyűgözve filmbeli partnerét és a nézőket.
Noha az A-listás sztár státuszt már előző filmje, a Csinos kislány (Pretty Baby) gyerekprostituált-szerepe meghozta neki, magazinok címlapján és óriásplakátokon közszemlére tett szexszimbólummá egyértelműen A kék lagúna tette.
Az 1980-ban bemutatott film, ahogyan manapság mondani szokás, nem öregedett jól. Ugyan már a bemutatása idején is akadtak, akik kifogásolták a szereplők életkorát és a meztelen jeleneteket, de amennyire emlékszem, mi, a szerelmespárral egyidős nézők semmi kivetnivalót nem találtunk a dologban. Ültünk a sötét moziban, és elandalodva figyeltük, amint a buja csendes-óceáni tájban látható élvezettel talál egymásra ez a két, rendkívül jó külsejű tinédzser. Közrejátszhatott a gyanútlanságunkban az is, hogy a filmbeli lány egy nála néhány évvel idősebb fiú karjaiban köt ki, nem egy apjakorú férfi csábítja el – ez utóbbi esetben nyilván a mi fejünkben is megszólalt volna a vészcsengő.
Időközben viszont eltelt 45 év, és mint Shields egy podcastban fogalmazott, ilyen film ma már nem készülhetne, mert senki nem járulna hozzá. Elárulta, annak idején vele is előfordult, hogy kellemetlenül érezte magát forgatás közben, még ha a meztelen jelenetekben testdublőr helyettesítette is.
Viszont mivel akkoriban az volt a szokás, igent mondott olyan rendezői kérésekre is, amelyeket egy fiatal színésznő manapság kizárólag intimitáskoordinátorral konzultálva vállalna el, vagy egyáltalán nem. Viszont A kék lagúna (és az azt követő munkái, például a híres Calvin Klein farmerkampány) olyan hírnevet szerzett neki, amelynek köszönhetően ha valamilyen ügyben felemelte a hangját, azt rengeteg ember meghallotta.
Az első téma, amely mellett személyes érintettségéből eredően kiállt, a szülés utáni depresszió volt. Akkoriban, a 2000-es évek elején sokan még magát a kifejezést sem ismerték, nemhogy általánosan elfogadott lett volna a tény, hogy anyának lenni nem fenékig tejfel.
Shields egy kedves barátja biztatására írta meg a saját történetét, És hullott az eső címmel. Számomra azért lett különösen emlékezetes, mert ez volt az első könyv, amit valaha fordítottam, és munka közben megragadott a szerző őszintesége. Olyan fájdalmas tapasztalatairól beszélt, mint hogy a kislánya, Rowan születése után rossz anyának érezte magát, és hogy pszichésen olyan mélyre jutott, hogy attól tartott, elveszíti a józan eszét.
Azzal, hogy a nyilvánosság előtt felvállalta az állapotát, egyfelől számos, hasonló cipőben járó nőnek adta meg az érzést, hogy nincsenek egyedül, másfelől magára haragította Tom Cruise-t. Ez utóbbi (nyilván sajátos vallási elveiből adódóan) egy tévéműsorban kritizálta a kolléganőjét, amiért az a depresszióját nem vitaminokkal meg sportolással, hanem gyógyszerekkel győzte le.
A színésznő felvette a kesztyűt, és rámutatva, hogy Cruise aligha szenvedett valaha is szülés utáni depresszióban, a New York Times-ban megjelent válaszcikkében védte meg önmagát és a többi érintett nőt. Tom Cruise – aki amúgy az egész botránykeltéssel azt érte el, hogy a téma még nagyobb nyilvánosságot kapott – később személyesen kért bocsánatot, azt állítva, alapvetően azért támadta meg Shieldset, „mert megtehette”. Csodás.
Ezt a sztorit már a most megjelent, Brooke Shields nem öregedhet meg című könyvben olvashatjuk, számos további, szintén meglepő nyíltsággal elmesélt történettel együtt. A téma ezúttal megint a szerző személyes tapasztalata, de olyasmi, ami egy bizonyos koron túl minden nőt érint: az életközepi válság, a menopauza, és mindaz a sok bosszantó elvárás, ami egy idősödő nőre nehezedik – például hogy öregedjen méltósággal, ámde közben maradjon szép. A címet az az eset ihlette, amikor a színésznőnek egy partin a házigazda a szemére vette, miért árulta el neki, hány éves (amúgy idén lett hatvan). Mert hogy veszi már ki magát az, hogy a szexszimbólum, akinek a fotója neki fiatal srác korában a szobája falán lógott, és akinek valaha kigúvadt szemmel bámulta a szoros farmerba bújtatott fenekét, az most nagymamakorba lépett asszonyként lép elé?
A valahol vicces jeleneten a színésznő nem tudott jót kacagni, inkább leült, és megírta ezt a könyvet. Összegyűjtötte benne mindazt, amit előnyösnek talál az idő múlásában, például hogy sokkal magabiztosabb, mint korábban, hogy jobban érzi magát a bőrében, és nem hasonlítgatja magát ideálokhoz. Mellette viszont egy sor hajmeresztő élményét is, amelyek bármelyik, hasonló korban lévő nő élményei is lehetnének.
Amikor a bőrgyógyász kéretlenül mustrálgatni kezdi az arcát, és elmagyarázza, milyen jól el tudná tüntetni róla az öregedés jeleit. Amikor megtudja, hogy a reklámoknak összesen 0,93%-ában szerepelnek hatvanon túli nők, és nagy sansszal velük is inkontinenciabetétet vagy reumakrémet hirdetnek. És a legvérfagyasztóbb: amikor a nőgyógyásza büszkén közli vele, hogy az egészségi okokból elvégzett intim műtét során kérés nélkül szűkebbre vette a hüvelyét. Mert az úgy fiatalosabb.
Nehéz életvezetési tanácsokat elfogadni egy hírességtől, hiszen óhatatlanul eszünkbe jut a német mondás, miszerint „de szeretném, ha nekem is csak olyan gondjaim lennének, mint neked!” Shields azonban olyan kendőzetlenül tárja elénk a saját megpróbáltatásait, hogy olvasás közben úgy érezzük, amennyiben – vele ellentétben – soha nem akarták kivenni a méhünket, soha nem törtük ripityára magunkat edzés közben, és soha nem egyensúlyoztunk a halál küszöbén, mert rosszul illesztette össze a törött combcsontunkat egy kétbalkezes sebész, akkor még mindig jobban jártunk nála.
Ha pedig ő mindezek ellenére azt tudja mondani, hogy túl az ötvenen végre azt az életet élhetjük, amit mindig is szántunk magunknak, akkor érdemes megfontolni a szavait.
Kapcsolódó cikkek:
