Az nem kérdés, hogy őrült beszéd, de hát épp ezért szeretjük Dalít, nem igaz? Mondhatnánk elegáns visszafogottsággal, hogy a könyv amolyan bevezetés a szürrealizmusba, de az Egy zseni naplója egyszerre jóval több és kicsit kevesebb is annál. Figyelmes olvasása garantáltan valószerűtlen élményekhez juttat, közben pedig marad idő töprengeni a rinocéroszszarvakon is.
„Undorítóan karrierista, egzaltált, megalomániás pojáca” – idézi a függelék a Salvador Dalí ellen tiltakozó egyik, a korban korántsem atipikus véleményt a 20. század extravagáns festőzsenijéről. Az irigység persze leginkább a gyorsan gyarapodó bankszámlának szólt, lásd a kötetben is többször felemlegetett Avida Dollars anagramma sztoriját.
Mi mást is lehetne válaszolni egy ilyen durva vádra, mint amit a kötet szerzője egy 1952-es naplóbejegyzésében megvall: „Folyamatosan él bennem annak tudata, hogy ami a személyemre vagy az életemre vonatkozik, az mindig egyedülálló, rendkívüli, egyetemes jelentőségű és végletes.” Egy évvel későbbről, lakonikus tömörséggel megfogalmazva újra ott áll a lényeg: „…mindennap mind kevésbé fér a fejembe, hogyan élhet úgy az ember, hogy nem Gala, és nem Salvador Dalí.”
De tényleg, hogyan, sőt minek?! Ilyen és hasonló gondolatok kerítik hatalmába az olvasót, ha átadja magát ennek a nyugtalanul áramló, örvényszerű szövegnek, ami – kell-e ezt külön hangsúlyozni? – minden, csak épp nem hagyományos napló.
Vagyis bizonyos pontjaiban mégis csak az, sőt messze túlmegy azon: a szkatológia iránt erősen vonzódó Dalí nagy élvezettel ecseteli székelési szokásait, a függelékként csatolt szellentéstani értekezés olvastán pedig tényleg nem tudjuk eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk.
Aki tehát botránkozni akar, kap hozzá muníciót, mégis azt hiszem, hogy ezek a kevésbé érdekes részek. A szöveg ugyanis maga is szürrealista akcióvá válik alkotói fürge ujjai között: a kötet első harmadát az 1952-es év eseményeinek számbavétele teszi ki, de akadnak olyan hónapok, sőt esztendők, amikor Dalí egyetlen szót se jegyez fel. Túlságosan földhözragadt gondolkodásra vallana az is, ha az 1952-63 közötti időszakot szeszélyes rend szerint átfogó diáriumban jeles események, történelmi fordulópontok lenyomatait, vagy legalább Dalí azokról alkotott véleményét kutatnánk.
Ó, nem, Salvador Dalít kizárólag egyetlen dolog érdekli és foglalkoztatja a nap huszonnégy órájában: önmaga.
Nagy ritkán az egyetlen, a csodálatos múzsa, Gala is húzhat lapot, de Dalínak természetesen róla is csak saját maga jut eszébe. (Lásd romantikus vallomását: „…Galát anyámnál, apámnál, Picassónál, sőt még a pénznél is jobban szeretem!”) Egyszerre lehengerlő és fárasztó az évtizedes egotrip, a szokatlan és/vagy érthetetlen asszociációk ugyanakkor olyan területekre is betekintést engednek, ahová (csak) a műveket tanulmányozva nem feltétlenül jutnánk el.
Az intim titkok iránt fogékony olvasó ugyanakkor csalódni fog, Dalí ugyanis nem beszél ki senkit.
Illetve nagyon is, de hogy komolyan gondolja-e, azt képtelenség eldönteni. A lapokon ott kószálnak a művészkollégák, akiket Dalí elérhetetlen magasságból pásztáz, és mindről megvan a véleménye. Katalán Cyranóként hetyke, gondosan ápolt és elemzett bajusza hegyére tűz ő szívesen bárkit és bármit, és az tényleg lenyűgöző, hogy akármerről nézi a néhány pillanatra posztamensre állított témáját, mindig sikerül visszakanyarodnia Dalíhoz mint fenoménhoz.
Érdemes azért megpróbálni olvasni a sorok között. Megérinti az olvasót, amikor a szerző egykori jóbarátját, Federico García Lorcát gyászolja, akinek „tragikusan sikeresen, tipikusan spanyolosan teljesült be végzete.” Dalí ezért is kiáltott fel a halálhír hallatán: „Olé!” De megjelenik a lapokon Breton, Buñuel, meg a korszak sok más celebritása is. A festőkollégákkal kapcsolatban száz szónál is többet mond egy akkurátus táblázat, ahol festői erényeket vesz számba Dalí Leonardótól Mondrianig. Ez utóbbi sajnos igen rosszul jön ki az összehasonlításból: technika, ihlet, szín, téma, zsenialitás, rejtély – ezek bizony mind nullát érnek nála. A toplista tetején meg ott feszít Leonardo, Velázquez, Raffaello (és igen, Dalí is), de mindenekelőtt Vermeer.
Apropó, Vermeer: a monomániás Dalí szeszélyes jegyzeteiben kósza fénysugarat enged műterme rejtett zugaiba is, így például a delfti festő Csipkeverőnője által inspirált gondolataiba is. Megértjük, hogy egy-egy kép elkészítése kivételes kínt és erotikus örömet szerzett számára. Ám amint egy pillanatra komolyan venné az olvasó a fékevesztett naplóírót, azonnal jön egy éles kanyar, mi pedig döbbenten nézhetjük, ahogy a festés közben hallá változott Dalí kicsusszan a kezeink közül.
Kiemelt fotó: Pixabay
