Hollandiában járva két attrakcióra kell jó előre bejelentkeznünk: ha alpakát akarunk sétáltatni a tengerparton, vagy ha be akarunk jutni a Van Gogh Múzeumba. Ez utóbbinak biztosan nagyon örülne A napraforgók titkos élete című regény főszereplője, Johanna, hiszen neki köszönhető, hogy a tragikus sorsú festőművész munkásságát megismerte a világ.
Amikor a londoni Christie’s aukciósháznál kalapács alá került Vincent van Gogh híres napraforgós csendéletei közül az egyik példány, a licit nyertese 40 millió dollárt fizetett érte. Mivel ez 1987-ben történt, az összeg mai áron 100 millió dollárra rúg, de a szakértők szerint a festmény megszerzése olyan kiváló befektetésnek bizonyult, hogy ha a tulajdonos most dobná piacra, több százmillió dollárt kapna érte. Erre szokták azt mondani, hogy ha ezt megérhette volna a szegény festő, aki élete során mindössze egyetlen képet adott el, és nyilván nem milliókért. És ha megérhette volna a sógornője, Johanna Bonger, aki arra tette fel az életét, hogy megismertesse és elismertesse a világgal van Gogh művészetét!
A holland fiatalasszony a festő Theo nevű bátyjának volt a felesége. A műkereskedelemben dolgozó Theo mélyen hitt benne, hogy a bátyja csodálatos és kivételes festő, ám ezt a meggyőződését akkoriban kevesen osztották. Amikor nem sokkal Vincent halála után Theo is meghalt, megrázóan fiatalon, és megrázó körülmények között, hiszen a fivéréhez hasonlóan őt is intézetbe kényszerítette elméjének elborulása, Johanna szűkös körülmények között maradt egyedül a kisfiával.
Bár az energiáit jórészt lekötötte a saját boldogulásuk, magától értetően vette át a férje örökségét: a van Gogh festményeket, amelyekre rajta kívül senki nem tartott igényt, és a missziót, hogy híressé tegye az életművet és annak alkotóját. És ahol Theo, a szakember nem járt sikerrel, a kívülálló fiatalasszony végül igen. A regény borítószövege, némi túlzással, úgy fogalmaz, nélküle ma nem ismernénk van Gogh-ot.
Az ő sorsa ihlette meg az alapvetően romantikus szerelmi históriákra szakosodott amerikai írót, Marta Molnart, aki regénye címében a festő talán legismertebb alkotásait, az Arles-ban készült hét napraforgós csendéletet idézi meg.
Johanna valóban irigylésre, és egyben együttérzésre méltó megszállottsággal harcolt azért, hogy a zseniális művész megkapja a neki járó elismerést. A története magával ragadó, és jól illeszkedik abba a törekvésbe, hogy a megszokott férfi szemszög helyett egy nő szemével nézve új fényben lássuk a múlt eseményeit. Az ő alakjának és sorsának jórészt valós tényeken alapuló bemutatása a két szálon futó regény nagy erőssége.
A gyengeségé pedig a másik, a mai szál. Ennek a központi figurája a bájos fiatal nő, Emsley, egy aukciókat szervező ügynökség társtulajdonosa, akit a nagymamája halála, illetve tulajdonostársai ármánykodása érzelmileg és anyagilag egyaránt nehéz helyzetbe hoz. Nem teljesen világos, miért volt őrá szükség, amikor Johanna története önmagában is megállna a lábán, ahogyan az sem teljesen világos, hogyan nevezheti magát szegénynek az, aki éppen megörökli a valaha a New York-i művészvilág közismert botrányhősének számító nagymama elegáns manhattani homokkő házát.
Emsley a hagyatékban talál rá Johanna naplójára, egy csomó holland nyelvű levélre, és egy kis festményre, amelyről talán inkább nem árulom el, mi derül ki a végén. Marta Molnar románcszerzői múltját sem tudja megtagadni, így nem ér minket meglepetés, amikor a regény általános happy enddel zárul le.
Ennek a romkomokat idéző modern sztorinak számomra a legmeghökkentőbb tanulsága, hogy mi mindenből lehet megélni, sőt mi több, remekül megélni az Egyesült Államokban.
Ügyvédkedésből. Ingatlanközvetítésből. Régiségkereskedésből. Hagyatékfelvásárlásból. Performanszok szervezéséből, ahol a csupasz fiatal nők testére csorgatott olvasztott cukornak mindenféle feminista jelentést lehet tulajdonítani. Jótékonysági árverésekből, ahol különféle celebek által felajánlott kultikus tárgyak, úgymint baseballsapkák meg átizzadt pólók kerülnek kalapács alá, és a szervező (= Emsley) zsebre teszi a bevétel egy bizonyos százalékát. Bár mondjuk, mitől jótékonysági egy politikusnak pénzt szerző aukció, nem értem, de olyan sok mindent nem értek még. Például hogy ki hajlandó vagyonokat fizetni egy kitömött medvéért? És egy kimustrált körhintáért? Utána mit csinál vele? Vásárokon mutogatja, felállítja otthon a kertben, az unokáját körhintáztatja? Rejtély. Sokan bizonyára a 19. század végi Párizst vagy Amszterdamot fogják ismeretlennek találni, nekem ez a világ tűnt olyan távolinak és idegennek, mintha nem is az óceán túlpartján lenne, hanem a Holdon.
Kiemelt kép: Wikipédia
