Sokunknak megvan a saját „könyvtára” betegségre, deprimáltságra, szerelmi bánatra vagy éppen szorongásra. Van abban egyfajta ösztönösség, hogy mihez nyúlunk, amikor szükségét érezzük a laikus értelemben vett irodalomterápiának.
Itt van most ez a karantén, amit így vagy úgy, de mindannyian megszenvedünk. Ilyenkor nem árt, ha arra koncentrálunk, hogy ne csak a helyzetből fakadó nehézségeink kapjanak központi szerepet az életünkben, hanem képesek legyünk azokon túllátni, és megérteni, hogy a sorssal szemben tehetetlenek vagyunk. És hogy ettől nem kell szoronganunk, jobb, ha nyílt szívvel fogadjuk azt, amit kaphatunk a mindennapoktól.
Ebben a helyzetben kitűnő választást jelentenek Oliver Sacks történetei. Sacks angol származású, amerikai neurológus, aki szélesebb körben Ébredések című nagy sikerű regénye és az abból készült, Oscar-díjra jelölt film által vált ismertté, de még számtalan izgalmas könyvet írt orvosi esetekről. Történetei ritka, különleges, olykor tragikus neurológiai rendellenességekről, azok lehetséges okairól és hatásairól szólnak, nem ritkán menthetetlen esetekről.
Hogyan lehet mégis erőt meríteni belőlük?
Ehhez elsősorban Sacks életszemléletét kell megértenünk, amihez érdemes elolvasni Mozgásban – Egy élet című önéletrajzi írását. Az orvos-író saját élete is izgalmas fordulatokban bővelkedik. Londonban nőtt fel a második világháború alatt egy ortodox zsidó családban, kisgyermekként evakuálták, és testvérével együtt szüleitől távol, egy vidéki iskolában várta ki a háború végét, ahol az igazgató gyerekekkel szembeni kegyetlenkedései örökre nyomot hagytak benne.
Kamaszkorában felismert homoszexualitását mélyen vallásos szülei nehezen fogadták el. Sacks megrendítően ír arról, hogy anyjából – amikor tudomást szerzett fia másságáról – miként bukott ki a mondat: „bárcsak inkább meg se születtél volna!”. Sokat ír útkereséséről, arról, milyen hatással volt rá az izraeli kibucban töltött egy éve, és arról is, hogyan és miért emigrált az Egyesült Államokba. Több írásában mesél arról, hogyan kezdett kísérletezni rezidensként a drogokkal, és hogyan küzdött meg az életét kis híján tönkretevő amfetaminfüggőségével.
Az író önéletrajzi műveiből is sugárzik a folyamatos önreflexió, a saját érzelmek felismerésének és tudatosításának, a cselekedetei mögötti szándék felfedésének fontossága. Központi témája értelmet találni a létezésünkben, sosem hagyni abba a keresést, és a legnehezebb élethelyzetekben is megérteni a szabad akarat fontosságát, amely vagy abban nyilvánul meg, hogy kiutat találunk, vagy abban, hogy elfogadjuk a ránk mért sorsot, és a lehetőségeinken belül próbálunk meg teljes életet élni.
Sacks sosem az önsegítő könyvek okoskodásaival él:
nem azt mondja, hogy rettenetes élethelyzetekben is kötelességünk teljes életet élni, inkább páciensei életéből merít példákat a lehetséges megküzdési módokra, ahogyan végtelen empátiát mutat azok iránt is, akik képtelenek kilábalni a betegségük okozta depresszióból. Érzékletesen mutatja be „Az elveszett tengerész” című novellájában (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más orvosi történetek), milyen eltérő módokon küzdenek meg egyes, az agysérülésük miatt új emlékeket tárolni képtelen, örökké múltban ragadt emberek a helyzetükkel.
Sacks műveiből sugárzik, hogy az élet – és benne az emberi lény – milyen különleges, sokszor éppen bizarr rendellenességei miatt. Az író rávilágít arra, milyen nehéz valójában meghatározni azt, mit is nevezünk énnek, és hogy ez az én egyéni látásmódjával milyen egyedi és megismételhetetlen. Megrendítő szépséggel ír erről posztumusz megjelent, Hála című esszékötetében is, melyben az élettől búcsúzik: a fizikailag és mentálisan is ereje teljében lévő Sacks ugyanis 2015 elején megtudta, hogy csupán hónapjai vannak hátra. Mit tehetett volna, mint hogy leírja, amit érez? Annak minden fájdalmával, szépségével, félelmével együtt, mégis sztoikus elfogadással. Ennélfogva pedig saját közelgő haláláról és annak elfogadásáról szóló esszéi sem az elmúlás fájdalmáról szólnak, sokkal inkább arról, hogy aki teljes életet élt, az a halállal is meg tud küzdeni.
„Nem áltatok senkit: félek. De a legerősebb érzés bennem mégis a hála. Szerettem és szerettek, rengeteget kaphattam és cserébe valamennyit adhattam magam is. És mindenekelőtt érző lény voltam, gondolkodó állat, ezen a gyönyörű bolygón, és ez már önmagában véve is kivételes kegy és csodálatos kaland volt.” |
Ez pedig utat mutathat nekünk is,
hogy ne vesszünk bele kisebb vagy nagyobb hétköznapi gondjainkba,
hanem figyeljünk arra, ami jó és értékes körülöttünk. Szeressünk és hagyjuk magunkat szeretni, alkossunk, dolgozzunk, éljük meg a pillanatot. Próbáljuk kihozni az életünkből a lehető legtöbbet, de ne küszködve, a nehézségek ellenében, azoktól megkeseredetten, hanem elfogadva, hogy nem mindig ideálisak a körülmények, de valamennyi mozgásterünk, fejlődési és választási lehetőségünk mindig van.