Folytatódik képregényes sorozatunk. Az első rész után, most két szívhez szóló képregényt mutatunk be.

A „hátsó traktus”, avagy színevesztett, végtelen világ

Anne Frank naplója – olvassuk a címlapon, ami azért különös. Hiszen ezt a képregényt nem Anne Frank írta és rajzolta. Kézirata azonban jó kezekbe került. Ari Folman bravúrosan sűrítette az eredeti szöveget, David Polonsky fantáziadús képeinek köszönhetően pedig egyáltalán nem érezzük úgy, hogy bármi is elveszett. Szóval valamiképpen mégiscsak Anne Frank naplóját ismerhetjük meg, ha a kezünkbe vesszük a magyarul a Park Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet.

A szerzők játékos és feszültséggel teli, humorban gazdag és drámai képregénnyé formálták a számos nyelvre lefordított, több ízben filmre és színpadra is adaptált alapszöveget.

„Az emberek a nácizmus korszakát leginkább Anne Frank tolmácsolásában ismerik, Adolf Hitler után ő a korszak legismertebb személyisége” – állapítja meg A holokauszt vége című könyvében a történész, Alvin Rosenfeld.

Anne Frank naplója megrázó olvasmány. Szerzője ártatlan, irigy, szerelmes és kétségbeesett. Épp mint bármelyik tinédzser.

És mert háború idején, üldözöttként kénytelen tinédzser lenni, a felnőttlét felelősségteljességével is szembesül. Szó mi szó, nem kis felelősség az övéhez hasonlóan ismert könyv átdolgozása sem. A Libanoni keringő (Waltz with Bashir, 2008) című Oscar-díjra jelölt, festőien szép animációs filmen is együtt dolgozó Folman és Polonksy azonban kitűnő munkát végeztek.

A zömmel az amszterdami Opekta vállalat „hátsó traktusában”, vagyis a Frank család búvóhelyén, 1942 és 1944 között játszódó történetet többé-kevésbé tán mindenki ismeri, így tudható: Anne Frank naplójában számos paradoxonnal találkozunk. Annak például szerintem elementáris ereje van, ahogy a háború és a zsidóüldözés következtében napról napra szűkülő világot a cserfes kiskamasz ösztönös kíváncsisága ellenpontozza, színezi. A megfelelésvágy és a dac, az elszakadás és a szembefordulás is a kötet fontos motívumai,

a legdrámaibb azonban az, ahogy egymásra íródik a szövegben a személyes sors és a történelem.

Folman sebészi pontossággal metszi ki a bejegyzések legjavát, Polonsky rajzai pedig a kényszerűségből kiutat kereső képzelet és a bezártságra ráerősítő rémálmok erejét mutatják meg plasztikusan.

A kötetben egyébként végig remekül egészíti ki egymást kép és szöveg. Számos klasszikus és modern kori képzőművészeti allúziót is felfedezhetünk a képregényes napló lapjain. Akad könyv a könyvben-játék is, és valahogy teljesen magától értetődőnek fogadjuk el, hogy a főszereplőt egyszer Adele Bloch-Bauerként, máskor Bette Davisként, Ingrid Bergmanként vagy éppen Marlene Dietrichként látjuk viszont. Még szép, hogy egy tizenéves a hősei bőrébe képzeli magát, az pedig gyönyörű, hogy a képregény képes ezt szavak nélkül elmondani.

A kamaszlélek érzékeny rezdüléseinek kirajzolásához nem mindig elegendők azonban a képek. Az alkotók bölcsen döntöttek ezért, amikor úgy határoztak, a legmegindítóbb részeknél csak az írás marad. És miközben ezeket a passzusokat olvassuk, azt érezzük, úgy marad magára a képregény lapjain a szöveg, ahogy a számára a sors által kijelölt, egyre otthontalanabb világban marad egyedül a szerző.

Nincs ugyanis más kommunikációs forma és nincs más felület, ahol Anne kibontakozhat és őszinte lehet, csak a naplója.

És ebből fakad a Folman–Polonksy páros legklasszabb ötlete.

A képregény alkotói játékba hozzák ugyanis a tárgyat, médiumot is, amely megőrizte Anne Frank feljegyzéseit. A rózsaszín-élénkpiros-fehér kockás borító már a címlapon is hangsúlyos helyen látható, hogy rendre feltűnjön aztán a történet későbbi pontjain. A napló elvégre a bezártság két hosszú éve alatt Anne Frank legközelebbi és tulajdonképpen egyedüli társa volt. A képzeletbeli barátnőhöz írt sorokban a kamaszlány személyiségfejlődésének fázisai is nyomon követhetők. A napló lapjain Anne valójában önmagával találkozik, a képregény pedig ezeket a találkozásokat viszi színre, így aztán pompás koncepciónak gondolom, hogy a szép kiállítású kötetnek végső soron ugyanannyira hőse a napló is, mint a szerző maga.

Ari Folmannak és David Polonskynak sikerült a képregény médiumán keresztül kifejezni mindazt a zaklatottságot, nyugtalan reménykedést, szarkazmust és örömöt, amely sajátja Anne Frank naplójának is. Az eredeti szöveggel azonos című, jelen ismertető tárgyául szolgáló képregény esetében ezért méltán tekinthetjük az írót és a rajzolót Anne Frank társszerzőinek.

Receptek, álmok, házi szellemek

Csoda nagy, csodálkozó szempárok, pár alkonyi kistotál, ágbogas, magányos óriásfák, humoros párbeszédek és a végletekig türelmes házi szellemek. Ahogy Bryan Lee O’Malley korábbi képregényei, a lehetetlen helyzetekről szól a Repeta is. Meg arról, hogy akár a helyén is kezelhetnénk a lehetőségeket. A megvadult mindennapokról és a második esély(ek)ről. A barátságról és a szerelemről. A megszédülésről. És persze az álmaikért harcba indulók érezte ügyefogyott-őszinte mámorról is.

A Scott Pilgrim-sorozattal képregényrajongók százezreit mulattató és a képregényes szakma szívét is megdobogtató O’Malley filmelméletet tanult Ontarióban és kölyökkora óta odavan a számítógépes játékokért. Nem véletlen tehát, hogy filmszerűen pörgősek a képregényei, a képkockái pedig számos esetben a PC-játékok beállításaira hasonlítanak. A 2004 és 2010 között megjelent, rock and rollos, csípős humorú, popkulturális utalásokkal fűszerezett és mangaszerűen megrajzolt Scott Pilgrim-füzetekből 2010-ben film készült, aztán videójáték és animációs adaptáció is. 2012 és 2015 között színesen és kemény fedéllel adták ki újra a köteteket.

O’Malley olvasói közben felnőttek, az eredetileg 2014-ben megjelent, magyar nyelven pedig 2019 óta olvasható, új képregényében ezért a harmincasok kérdései felé fordult a rajzoló.

A Repeta főhőse, a belevaló, nagyszájú szakácslány, Katie Clay

most egyből kijavítana, hisz ő még csak 29. Éppenséggel nem boldogtalan és nem is elégedetlen, csak úgy érzi, lehetne boldogabb és elégedettebb is. Egy saját éttermet szeretne és egy pasi sem ártana neki. Csak hát, mint minden felnőttnek, előbb-utóbb a rossz döntéseivel is szembe kell néznie.

„Katie feszült volt. Túl keveset aludt, túl sokat aggódott, öregnek érezte magát” – így mutatja be nekünk az elbeszélő a Repeta első pár kockáján a lányt, ő pedig egyből feleselni kezd vele. Szerintem nehezen viseli, ha nem az övé az utolsó szó – még ha kikérné magának ezt is, úgy gondolom. A képregény számos helyén pontosítja, korrigálja a narrátort és nekünk, olvasóknak ez a civakodás ugyanolyan szórakoztató, mint maga a sztori. (Láthatóan a szerzőnek is az, és tulajdonképpen Katie-nek is lételeme.)

Ahogy a hősének, úgy O’Malley-nek is vannak a vendéglátásról tapasztalatai, hiszen az első Scott Pilgrim-könyv megjelenése idején pár hónapot egy torontói étteremben dolgozott. A Repeta ötletét azóta – csaknem másfél évtizeden át – érlelte magában, csakhogy előbb a Pilgrim-menü öt újabb fogását kellett elkészítenie. Megfőzte állítólag mindazokat az ételeket is, amelyeket a Repeta lapjain Katie tálal vagy elfogyaszt.

Sous vide hátszínsteak vadon termő zöldekkel, salátaöntettel,

fűszeres sült jérce tepertőkrémmel és savanyított spárgával. És sok-sok gomba is.

Baklövéseket mindannyian elkövetünk, kevesen kapunk viszont a Katie-éhez hasonló lehetőséget arra, hogy visszacsinálhassuk a bajt. Ehhez van köze a gombának is. Egy falat a fiókban talált rejtélyes gombából, egy nyúlfarknyi bejegyzés a titokzatos jegyzetfüzetbe, egy kiadós alvás és a múlt egy darabja máris megváltozott. Ha azonban átsatírozzuk a valóság egy szeletét, könnyen lehet, hogy még nagyobb galibákkal szembesülünk. Erre lassan rájön Katie is. De vajon marad még ideje rendbe tenni, ami gombafonálként köré csavarodott?

Ahogy Scott Pilgrim, úgy Katie Clay is teljesen mindennapi figura. Előbbi gitározgat, utóbbinak a főzés a munkája és a szenvedélye is. Mindketten szenvedélyesek, ez igaz. És a szerelembe is szerelmesek egy kicsit.

Csoda nagy, csodálkozó szemük van, nagy dumájuk és ha olykor lusták is, nagyon bátrak, amikor bátornak kell lenniük.

Ha a Scott Pilgrim-hexalógia felnövekedéssztori, akkor Katie történetével O’Malley a kapunyitási pánik utáni elakadásról mesél, amit minden késő húszas, kora harmincas átélt alighanem. A Repeta a tökéletesség illúziójának elengedéséről szól, szépen, bölcsen, viccesen. És megtanít bennünket arra is, hogy a meséknek jelentősége van.