Az elmúlt évek magyarul is elérhető képregényterméséből válogatunk. Az első részben a Csontváry és a Nyugat + zombik erényeit vesszük sorra.

Csontváry, a Raffaellóra is csak legyintő zseni

Mint a mosztari híd mögött fölbukkanó bérc, megközelíthetetlen magaslat Csontváry Kosztka Tivadar is. Magára maradt, megingathatatlan és esendő, akár legismertebb vásznának szelek tépte cédrusa. Persze nem csak a ránk maradt képeitől vezet út ehhez a Rubenst mesefestőnek tituláló és Raffaellóra is csak legyintő zsenihez. Az 1910-es években írt, végletekig kitárulkozó önéletrajzából is sok minden kiderül. Az élete alkonyán papírra vetett, intuitív, szabályszegő szöveg valamiképpen szavakkal közelíti az életmű színeit.

A festő halálának századik évfordulóján, a Scolar gondozásában megjelent karcsú képregény is nagyrészt címszereplője önéletírásából építkezik. A curriculum egy önhitt és önmarcangoló, saját labirintusában vándorló, különös elme kontúrjait rajzolja ki, a Csontváryt író és rajzoló, 2015-ben a legfontosabb hazai képregényes díjjal,

az Alfabétával kitüntetett Kálmán Áron nem vállal tehát keveset.

És ha küldetéses, különc hősének lelkéből nem is mutat meg minden árnyalatot, a Csontváry jobbára lendületes, szép szekvenciákban ragadja meg címszereplőjének lázálmos mindennapjait. Öntudatról és kétségekről egyaránt ízelítőt ad a képregény, amelyet lapozgatva – képzeletben – beutazhatjuk Csontváry leghíresebb képeinek helyszíneit.

A vizuális elbeszélésmódnak a szöveg és a kép jó esetben egyaránt hangsúlyos eleme. Kálmán Áron pasztellszínű, dinamikus képsorait a Csontváry önéletrajzából vett idézetek szabdalják, az ugyancsak az önéletírásból vett szimbólumokat is ötletesen építi könyvébe a fiatal szerző. Ha tehetjük, vegyük kezünkbe a képregénykötet mellé a kiindulásául szolgáló curriculumot, és a szöveg megismerése után lapozzuk végig a sodró, vizionárius oldalakat megint. Érdemes.

A képsorokon nem egy idealizált géniuszt láthatunk, inkább egy töprengő-elszánt, eleven embert.

Szerethető ez a megközelítés. Hisz hiába vágyta Csontváry az egész művészettörténetet két vállra fektetni, elismerésből és megszégyenülésből egyaránt kijutott neki. A művészet iránt tanúsított alázata és az alkotás erejébe vetett hite viszont szinte példa nélküli.

Képzőművészetünknek vannak még persze Csontváryhoz hasonlóan izgalmas alakjai. Ezért abban bízom, hogy a külföldi példák nyomán – a magyarul is olvasható Rembrandt-képregény mellett Chagallról, Dalíról, Goyáról, Frida Kahlóról, Picassóról, és Van Goghról is olvasható képregényes biográfia – a hazai nagyjaink között sem marad sokáig Csontváry képregényhősként egyedül.


Élénk élőholtak és haláli klassz klasszikusok

Csepella Olivér meglehetősen bizarr, ugyanakkor végtelenül szórakoztató szakdolgozati témát választott. A Nyugat + zombik első fejezetét a Soproni Alkalmazott Művészeti Intézetben, diplomamunkaként nyújtotta ugyanis be. Csepella desszertvillával zombit döfő íróira elsőként a néhai cink.hu figyelt fel. Aztán – ahogy a New York kávéház díszes termeit az élőhalottak –, egyre másra lepték el „a már megjelenése előtt kultikus” képregényről szóló hírek a honi internetet. A Csaknekedkislány tánczenekar frontembereként is ismert rajzoló 2014 végén a közösségi finanszírozású projekteket inkubáló indiegogo-n hozta nyilvánosságra a tervét: leendő olvasói segítségével módja nyílna egész estéssé bővíteni az izgalmas szakdolgozati munka oldalait. A lelkes hírverésnek köszönhetően a kitűzött összegnek több mint a duplája gyűlt össze. Nagyságrendileg annyian fizettek tehát be a készülő képregényre, amennyien a Nyugatot járatták maguknak a megelőző századelőn. Ez pedig nagy-nagy siker. És a megelőlegezett bizalom feltehetően nem kis nyomásként jelentkezhetett a szerzői oldalon, hiszen a vártnál két évvel később lett csak kész a beígért kötet. Ám a nagylelkű donátorok nem fordultak el az alkotótól, sőt.

A Nyugat + zombik az eladási listákon olyan magasra jutott, ahol előtte nem járt még hazánkban képregény.

A toplistákon megelőzte a legnagyobb klasszikusokat is. Ebből a szempontból Csepella műve kétségkívül korszakos.

A történet szerint 1917 novemberében járunk, és a Babits Mihály (elő)szülinapja alkalmából a New York kávéházban poharazgató szerzőkre aznap este minden lapzártánál nehezebb feladat vár. Irodalmunk halhatatlanjai a jambikus lejtésre fütyülő élőhalottakkal kénytelenek összemérni az erejüket. A konfliktus forrása, hogy az Erzsébet körút és a Barcsay utca sarkán található épület alatt egy ezeréves táltos nyugszik, akit nem hívtak meg a buliba. Ezért borít. A keleti sztyeppék elborult bosszúját szabadítja a nyugodt estét tervező nyugatosokra. Kezdetét veszi a „mágikus polgárháború”.

Hogy a kritikátlanul fogyasztó, rögtön reagáló és hirtelen felejtő társadalmunk zombiként való megjelenítése még mindig pontos és egyszersmind népszerű, azt a képregénypolcokat és a sorozatos mezőnyt egykettőre belakó Walking Deadszéria mutatta meg legutóbb.

Amikor irodalomkönyveink félve tisztelt, fekete-fehér, komor portékról ismert hőseit teszi kényszerű zombivadászokká, Csepella egyet ezen a jól bevált recepten is csavar.

Hét részre oszló (haha) képregényében emeleteken és műfajokon rohannak át a tiszteletre méltó írók, tetemes mennyiségű lőszert és szóviccet használva közben el. Nyakkendőjük kibomlik a nagy bonyodalomban és összevérzik itt-ott a gondosan vasalt ingüket. A káosz ábrázolása kifogástalan.

A 2018-ban, kép-regény kategóriában Alfabéta-díjjal jutalmazott, képtelenül erős képekkel mulattató kötet tetszetős, a magasművészetet és a trashkultúrát, a New Yorkot és Budapestet, keletet és a Nyugatot egymásba játszató, zsánerekkel és idézetekkel is ügyesen dribliző mű sziporkázó posztmodern ötletáradat.