Szerb Antal úgy jellemezte Gárdonyi Gézát híres irodalomtörténetében, hogy ő a szív írója. És valóban, híres történelmi regényei, főként az Egri csillagok mellett Gárdonyi életművének legkedveltebb darabjait romantikus írásai jelentik. Közülük is a legnépszerűbb az Ida regénye, amelyben két, kényszerűségből egymás mellé került fiatal között születik meg lassan a szerelem.

Gárdonyit mindannyian ismerjük. A fejünkben az egri remeteként él, aki befalaztatja a dolgozószobája ablakait, nem kedveli és nem keresi a társaságot, ha pedig valakinek a látogatását mégis elfogadja, akkor hosszú szárú tajtékpipájával a szájában órákon át szótlanul elüldögél mellette. A nagy történelmi regények szerzőjeként, akinek hősei a legtöbbször magányosan küzdik végig az életüket, és csendben szenvedve tűrik a sors által rájuk mért csapásokat.
De vajon igazán jól ismerjük-e Gárdonyit? Nem csak a csalóka felszínt látjuk-e, ha visszahúzódó, magának való személyiségként gondolunk rá, olyan valakire, aki önmagát kövek alatt nőtt fűhöz hasonlítja? A hősei és a hősnői valóban olyan zárkózottak és szemérmesek, hogy Juhász Gyula azt mondta róla, „Tömörkény mellett ő a legkevésbé erotikus jelenség az új magyar irodalomban”. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy karakterei ne ismernék és élnék át a szenvedélyt. Az Isten rabjai szerzetesének szívében hidegen égő tűz lobog, soha be nem teljesülő, égi szerelem köti a később szentté avatott királylányhoz, Margithoz. A láthatatlan emberben Zéta a hazájának, a vallásának, az egész életének hátat fordít egy hun lány kedvéért, hiába nem viszonozza Emőke az érzelmeit. Az Egri csillagokban a szemünk előtt válik gyerekkori barátságból beteljesült, idilli házassággá Éva és Gergely kapcsolata. Az Ida regényében pedig a két, névházasságba kényszerült fiatalról bizonyítja be az író, hogy a kezdeti ellenségeskedésből is kinőhet a boldogság.


Az általa teremtett alakokhoz hasonlóan Gárdonyi szintén több és többféle szerelmet megtapasztalt, fájdalmasat és örömet szerzőt egyaránt. Azt is szokták hinni róla, hogy haraggal gondolt a nőkre, ami már csak azért sem igaz, mert gyűlölettel a szívében nem tudott volna ilyen sok kedves, szeretetre méltó, emlékezetes női figurát alkotni.

Egyszerűen a hőseihez hasonlóan a saját életében is a boldogító kapcsolatot kereste, azt a nőt, aki egyenrangú társa lehet, aki megérti és elfogadja olyannak, amilyen. Ha elsőre rosszul választott, annak az árát ő fizette meg a legdrágábban, hogy aztán mire élete vége felé megtalálta igazi párját, kapcsolatuk inkább már csak plátói, mint beteljesült lehetett.

„A láthatatlan ember”, ahogyan a regénye címe nyomán emlegették, valódi érzéseit és gondolatait egyedül a naplójával osztotta meg. A személyét övező rejtélyességet csak fokozta ez a napló, amelyet a saját maga által kifejlesztett, rejtjeles nyelven írt, és amelynek megfejtése évtizedeken át megoldhatatlan feladat elé állította a tudósokat. A napló szövege ma már hozzáférhető, ám egy íróról a legtöbbet mindig a művei árulják el. A regényeiből ismerhetjük meg igazán Gárdonyit, aki az emberi lélekről szóló hitvallását az Isten rabjai zárómondatában fogalmazta meg: „A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.”