Az antiszemitzimus megerősődése Magyarországon az 1910-es években
Gárdonyi Géza Ida regénye című műve egy rendhagyó és fordulatos szerelmi történet, ugyanakkor keserédes korkép is: az idősödő alkotó az első világháború végén, 1918-ban kezdte el írni és a forradalmak bukása után, 1920-ban fejezte be. A regény nem politizál, de az izgalmas cselekmény hátterében felbukkan a századelő boldog békeidejének ködbe vesző polgári világa s jó néhány alkalommal történik utalás a zsidóságra is. HATOS PÁL CIKKE
Nem épen hízelgő értelemben: „Dülledt szemű fekete zsidó” – olvassuk a főhősnek, a tiszta lelkű Idának a benyomásait a „kaftánosokról,” de a másik főszereplő, Csaba is rögtön zsidót sejt Ida apjának, Ó Péternek saját lányát hirdetésben felkínáló házassági ajánlata mögött, hiszen „az üzletes elméknek minden üzlet.” (Persze aztán kiderül, hogy a meglehetősen silány jellem, Ó Péter üzletiesnek ugyan üzleties, de egyáltalán nem zsidó.) A zsidók, – gazdagok, furfangosak, számítók, furcsán öltöznek, a férfiaknak nagy a szakálluk, a nőknek meg a tokájuk – de mindenekelőtt „mások.” Gárdonyi kevés jóindulatról árulkodó szűk hasonlataiból ambivalencia, megvetés csendül ki, arról tanúskodva, hogy a zsidó vallású vagy zsidó származású magyar állampolgárokról egyfajta „láthatatlan sárga csillag” a századforduló békés évtizedeiben sem került le maradéktalanul. Elcsodálkozhatunk ezen. Szabadelvű világ volt és jogegyenlőség. A „ferencjóskai” Magyarországon a gettó legfeljebb a nagyszülők emlékezetében létezett, s a sokszorosan tagolt magyarországi zsidóság a dualista rendszer társadalmi-politikai elitjének valamennyi szegmensében jelen volt az 1918-as összeomláskor.
A történelmi Magyarország aranykorának 1867-1918 közötti korszaka az addig jogfosztott zsidók befogadásának, egyenjogúsításának, és egyben látványos magyarosodásának, – korabeli szóval – asszimilációjuknak korszaka is volt. Miniszterek, főbírók, tábornokok, professzorok – tehát távolról sem csak falusi kocsmárosok és ravasz vigécek vagy éppen bankvezérek és ellenzéki újságírók – voltak zsidók vagy zsidó származásúak. A fejlődést jól szemlélteti, hogy 1913-ban Budapestnek zsidó vallású főpolgármestere lett. (A fővárosnak többszázezres zsidó polgársága volt, s a szorgalmas kereskedő és iparos lakosságú Terézvárosról azt terjesztette a csípős pesti utca nyelve, hogy még a plébános is zsidó.) Ám még ezt a kiegyensúlyozott aranykort is átszőtte rejtett, mérgező vízereivel az antiszemitizmus, s az első világháború végére felerősödtek a zsidóellenes hangok. A nyílt zsidózás ugyan a szabadelvű századelő szélvédett világában sem volt szokatlan, a szociáldemokrata újságíró és politikus Ágoston Péter 1919-ben mégis joggal állapította meg, hogy a „nagy háború” alatt a fajelmélet és a történelmi materializmus hódította meg a legtöbb elmét
Az első világháború alatt bekövetkező középosztályi nyomor bizonyosan felerősítette az antiszemitizmust. A háborús vereség kataklizmája, az összeomlás, a régi ország peremterületeinek, Kassának, Kolozsvárnak, Szabadkának stb. idegen megszállása, az 1918 októberi őszirózsás forradalom kudarca és a Tanácsköztársaság ámokfutása után a hazai zsidóság a kudarcok első számú bűnbakja lett. A korszellem Gárdonyit is elérte, nem csak hogy verset írt Horthy Miklósnak, hanem elvállalta, hogy a faji alapon szerveződő Magyar Írók Nemzeti Szövetsége elnököt csináljon belőle, s azt is javasolta az Ida regényét először közlő Pesti Hírlap szerkesztőségének: indítson körkérdést, amelyben a zsidóságot a „magyarság ítélőszéke” elé állítják. Kortársa s egykori szívbéli jóbarátja, a regény és drámaíró Bródy Sándor haragos levélben szakított vele – szemére hányva, hogy ő sem magyar névvel született, de a keserű vitára hamar pontot tett a halál, Gárdonyi 1922-ben, Bródy Sándor 1924-ben halt meg – mindketten keserű magányban. Szerencsére az Ida regényének főhősei boldogabb végkifejletet érdemeltek meg szerzőjüknél, az utolsó műben a búcsúzó író az egymásra találás örök himnuszát alkotta meg.
