A magyar szépirodalmi termés tavaly is gazdagra sikerült. Más „nagyágyúk” mellett Dragomán György, Krasznahorkai László, Nádas Péter, Péterfy Gergely és Závada Pál is jelentkezett új könyvvel. Összeállításunkban kevésbé „magától értetődő” gyöngyszemeket szedtünk össze. Titkos favoritok, második rész. Az első részt ide kattintva találja.

Krimi és korrajz, avagy miért tombolt Csajovác hentes az öngyilkossága előtt?

Fábián Marcell pandúrdetektívvel 2017-ben találkozhattunk először: a frissen felállított zombori rendőrség ifjú nyomozója a Fábián Marcell tizenhárom napja című regényben a legkorszerűbb technikákat – köztük az ujjlenyomat-azonosítást – alkalmazva derített fényt a vajdasági városkát rettegésben tartó gyilkosságsorozatra. Az 1903-ban játszódó, kiváló könyvnek most megérkezett korábban beharangozott folytatása, és ha az olvasó tarthatott is egy picit attól, sikerül-e átugrani a magasra helyezett lécet, hamar megnyugodhatott:

a Fábián Marcell és a táncoló halál talán még jobb is, mint a detektívsorozat első része.

1905-ben járunk, Fábián Marcell épp kiheverte az előző könyvben szerzett sebesülését, és máris egy újabb különös ügy közepében találja magát. A vajdasági kisvárosban aggasztó és szokatlan események történnek: egymáshoz látszólag semmilyen módon nem kötődő emberek előbb furcsa, őrült transzban táncolni kezdenek, és vonaglanak a végkimerülésig, hogy végül önkezükkel vessenek véget életüknek. Riasztó és megmagyarázhatatlan viselkedésük között először Fábián Marcell fedez fel összefüggést, és hosszú, aprólékos nyomozása végén meg is találja a választ az összes felmerülő kérdésre. Közben az olvasó bebarangolhatja vele a tipikus alföldi kisvárost, Zombort, illetve annak tágabb környezetét, a bácskai rónát, eljut az Adria partjára is, és mélyet szippanthat a háború előtti világ levegőjéből, a világéból, amelyet „békebeli”-nek szokás nevezni. Az is valamilyen módon,

az emberek, ha ilyen súlyos ügyek aggasztják is őket, megőriznek valamit ráérősségükből,

a forró nyárban a napernyő alatt elköltött, könnyű ebédhez pohár sör, a süteményhez jó kávé dukál, a cukrászkisasszonyok rendületlenül keresik boldogságukat, a város tiszteletreméltó polgárai pedig úgy sétálnak végig a főutcán, hogy kedvünk lenne azonnal csatlakozni hozzájuk.

Hász Róbert remekül ír: párbeszédei élők, leírásai szemléletesek, a történet pedig krimihez illően bonyolult. Nem hemzsegnek nálunk az olyan írók, akik pontosan tudják, mit akarnak, aztán professzionálisan meg is valósítják azt. Hász Róbert történelmi környezetbe ágyazott, izgalmas és szórakoztató detektívregényt akart írni. Nagyon jól sikerült neki. (Wekerle Szabolcs)

„A kommunisták nem tudnak szeretkezni, csak bagzani”

Végel László új könyvében is a Vajdaságban járunk, ám ez nem kitalált történet, hanem húsba vágóan valóságos. A Temetetlen múltunk három nemzedék sorsát mutatja be, a nagyszülőkét, a szülőkét és a szerzőét. Három talaját vesztett, gyökértelen generáció, akiken úgy robogott át a huszadik század, hogy örültek, egyáltalán élnek. „Trianon alulnézetből” – ez is lehetne ennek az ismertetőnek a címe.

Végel László családja azok közé tartozott, akiket nem pusztán a szülőföld szeretete tartott otthon a múlt század egymást követő kataklizmái között, de alkalmuk sem igen volt a menekülésre. Egyszerű, paraszti sorban élő emberekként mindvégig elszenvedői voltak az első világháborút lezáró békeszerződésnek csakúgy, mint a második világháború végén az „eliszkoló” magyar honvédség nyomában a Vajdaságot elözönlő, ott rettenetes tömeggyilkosságokat végrehajtó partizánok kegyetlenkedéseinek. Az egymást követő csapások egyvalamire megtanították az ott ragadtakat:

a legjobb hallgatni, abból lehet a legkisebb baj.

Elfojtások, elhallgatások története is a Temetetlen múltunk, amelyben a remek stílusban író Végel László önmagával, ifjúkori, majd későbbi választásaival, értékítéleteivel is szembenéz. Leírja például, hogyan lett gyerekként a szocialista Jugoszlávia és Tito marsall őszinte híve, és mi késztette később ébredésre. A szerzőnek – és megkockáztatjuk: földijeinek – azonban a rendszerváltás sem hozott feloldozást, ugyanúgy csalódott az azóta hatalmon lévőkben és az anyaországi politikusokban is.

Végel mindvégig éles szemű és iróniáját, humorát sokszor megcsillantó kalauzunk ebben az egyébként csöppet sem mulatságos történetben.

Különösen élvezetes, amikor a nála jóval idősebb szerb festőt, az új, kommunista rendben helyét nem találó Todort idézi, akivel tizenhét évesen folytatott filozófiai mélységű beszélgetéseket. A festő állapítja meg egyebek között: „A kommunisták nem tudnak szeretkezni, csak bagzani, ezt gyakorolták az erdőben”.

A Temetetlen múltunk tele van ehhez hasonló, jobbnál jobb mondatokkal, és bár itt-ott nevetni is lehet rajta, alapvetően nem jókedvű könyv, happy endje sincsen. Viszont akit kicsit is érdekel szűkebb környezetünk történelme, a délvidéki magyarok sorsa, vagy aki csak egy izgalmas és éles elmével összeállított önéletírást olvasna, okvetlenül vegye a kezébe Végel László könyvét. (Wekerle Szabolcs)

„Meg kell tanulni olvasni a homályt”

Félelem és szorongás és ezek képekbe oldása egy terjedelmes, hömpölygő szövegfolyamban: ez a Vakrepülés. Sorjáznak a „vakságok”, „vakmerően” haladunk, bele a „vaksötétbe”, a „vakvilágba”. Az augusztusi fény „vakítóan fehér”, egy szekrényajtó „vakfoltos tükrű” és a Székely himnuszt játssza „két vak zenész a kocsmában”. Költői kép a rendőr „csizmáinak vak kopogása”, nem csoda, hogy a főhőst a „vakrémület” fogja el. És ha a világ vak, ha már úgyis sötét van kívül és belül is, akkor nincs más választás, másféle érzékelésre van szükség. „Tervezzünk. Legyenek látomásaink” – az 1970-es évek vidéki Magyarországán ez a programja a fiatal felnőttkorba lépő elbeszélőnek és többek között ebbe roppan bele, mint az kiderül a későbbi történetekből.

Solymosi szövege nem könnyű olvasmány, bár a helyszínek és időszakok történelmileg is hiteles leírásától kezdve a legbensőbb világok megragadásáig pontos és tárgyszerű a regény. De emellett költői próza is: képei (melyek sokszor csak villanások) és a nyelv tónusai (az elemelttől a szikár köznapiig és mindez keveredve) a befogadást nehezítik. Azonban, ha olvasóként rá merünk hagyatkozni a szövegre és elfogadjuk a szerző szabályait (például azt, hogy sokszor egyenesen egybefolyik az elbeszélő két különböző korszakra vonatkozó tudósítása, miközben hangvételében nem, vagy csak alig változik), akkor minden a helyére kerül. Mintha olvasói program lenne a regény hősének magánprogramja: „meg kell tanulni olvasni a homályt, felhagyni a világossággal, az egyértelműséggel, a kézzelfoghatóval egyfelől, másfelől elindulni a sötét felé”.

Solymosi Bálint Vakrepülése így nem csak egy a Kádár-kor Magyarországát megidéző művek közül,

hanem egy lehetőség a nevezett kor vakfoltjainak eltörlésére. És megtörténhet – ahogy a fenti idézet folytatása mondja –, hogy „saját időnkre és terünkre találunk”. (Nagygéci Kovács József)

Foglyok és fogva tartók, hirtelen gazdagodók és végképp lecsúszottak

A kortárs szépirodalmi detektívregények (Szindbád-trilógia) szerzőjeként is ismert, friss Mészöly-díjas Csabai László a rövidpróza terén is jelentős alkotónak számít. Hagyományosnak tekinthető novelláit különleges mikrociklusokba rendezi, így jelent meg a Száraz évszak című kötet, melyben úgynevezett duovellák, és legutóbb A vidék lelke című, melyben már „triovellák” szerepelnek. Utóbbiban fejezetenként 3-3 szöveg szerepel egymáshoz kapcsolódva, de önálló alkotásként. Van, hogy egy motívum köti össze a szövegeket, van, hogy a történet (és benne a szereplők) sorsa halad át három fontos történelmi korszakon, vagy épp egy eseményt ismerünk meg eltérő szempontokból. De nem csak ez teszi Csabai új kötetét különlegessé, hanem az ábrázolt korszakokról és helyszínekről való tudása és azok a nyelvek, melyeken megszólal.

Az alapvetően párbeszédes szövegekből és a leírásokból kibontakozik a második világháború, a német megszállás, a kommunista diktatúra és az ’56-os forradalom, illetve a rendszerváltás vidéki Magyarországának képe,

a szereplők által beszélt nyelv hiteles, érzékeljük a pontokat, ahol a nagy tragédiák elérik a kis közösségeket és benne az egyes embert. A vidék lelkének hősei hétköznapi emberek, elnyomottak és elnyomók, foglyok és fogva tartók, hirtelen gazdagodók és végképp lecsúszottak, kisemberek, esendők. A vidék lelkében a helymeghatározás nem leszűkít, nagyon is az egész ország lelkéről, lelkeiről és az általános emberiről tudhatunk meg sokat. Az olvasó a hármas-szövegeknek köszönhetően sokféle irányból láthatja ezeket a lelkeket, ahogy vergődnek, ahogy épphogy túlélnek, ahogy sokszor tehetetlenek és jövőtlenek. Talán túl sokat is látunk. Egy-egy novella elolvasása után szünetet kell tartani, hogy a megrázó képek ülepedjenek. (Nagygéci Kovács József)