Tóth Krisztina Fehér farkas című novellagyűjteménye is bekerült a 2020-as Libri irodalmi díjak döntőjébe. 10+1 kérdést tettünk fel a szerzőnek.

– Miért kezdett el írni?
Már gyerekkoromban írtam verseket. Ugyanolyan örömteli játék volt az írás, mint a rajzolás. Rakosgattam a szavakat és figyeltem, ahogy apránként kibontakozik valami. Nem volt vele különösebb célom, a magam örömére fogtam bele. Később szobrásznak tanultam, de az írás mindig jelen volt az életemben. Soha nem telt el úgy hosszabb időszak, hogy ne dolgoztam volna valamin.

– Mit szeret a legjobban az írásban?
Azt, hogy tökéletesen önazonos vagyok, hogy érzem, ez a dolgom a világban. Hogy munka közben megszűnik az idő, csak a szavakra figyelek. Hihetetlen örömet jelent nekem a munka.

– Mit nem szeret benne?
Hogy nincsen kézzelfogható, tapintható eredménye. Ha az ember megcsinál egy kisplasztikát, ha megformál egy tárgyat, akkor azonnal látszik, hogy létrehozott valamit. Az írásnál nehéz elengedni a munkadarabot és azt mondani, hogy na, ez most készen van. A versnél tudni, mikor kattan helyére az utolsó szó is, de a prózánál minden egyes újraolvasásnál talál az ember valamit, amin még igazítani lehet. Ja, és kicsinálja ez a sok ülés az ember gerincét. Tényleg.

–Beleképzeli magát az olvasó helyébe írás közben, vagy ez inkább csak hátráltatná?
Nem. Írás közben én nem az olvasóra gondolok, hanem arra, hogy a lehető legpontosabban meg tudjam ragadni azt, amiről írni szeretnék.

– Mi köti össze ezeket a novellákat?
Az elbeszélői hang és a tematika. A kiszolgáltatottságnak központi szerepe van a kötetben. Fontos az is, hogy a történetekben gyakran kiderül valami sötét titok. Arra próbálnak rávilágítani ezek a novellák, hogy  mennyire meghatározza a jelenünket, a viselkedésünket, a döntéseinket a sötét, letagadott, eltemetett múlt.

– Hogyan ír? Mindennap elvégez egy meghatározott penzumot? Vagy csak amikor jön az „ihlet”?
Nem, ezt sajnos nem tudom megoldani. Hol a gyerek beteg, hol a vízórát cserélik… De azért törekszem a rendszerességre. Ideális esetben egész nap ott ülnék a készülő szöveg mellett, de erre ritkán van mód.

– Melyik volt a legjobb olvasmányélménye 2019-ben?
Karl Ove Knausgard monumentális regényfolyama, a Harcom.

– Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
Állatorvos és szobrász, lehetőleg egyszerre. 

– Hol van a kedvenc helye a bolygón?
Itt, ahol most ülök. Egy régi, apró vályogházban a Tisza-tó mellett. Imádom a tavat, a vízimadarakat, a virágzó vízitököt, ahogyan sárgán beborítja a felszínt. A földgolyó nagy. Rengeteg helyen jártam, most már leginkább a fenekemen szeretek ülni. Nagy csend van itt, esténként idehallom a tóról a békákat, otthon meg csak a BKK-t hallom.

– Mi az a hanghatás, amit a legjobban kedvel?  
Az életem egy hosszú időszakában, úgy tizenöt éven át ólomüveg ablakok készítéséből éltem. Amikor az ember végigvág egy üvegtáblát, és az gyönyörű, tiszta vonalban elreped, éppen ott, ahol kell, annak van egy apró hangja. Egy apró cikkanás, mint a jégrianás. Na, azt a hangot nagyon szeretem. Lehet tudni, hogy kettévált az üveg, hogy uralom ezt a kemény és hideg, titokzatosan  anyagot. Az éppen olyan jó érzés, mint amikor egy versben egyszer csak helyére kerül minden szó. 

+1
– Milyen híres (élő vagy fiktív) személlyel találkozna szívesen? Miért épp vele?
Legyen két Roth! Philip Roth-tal, mert kamaszkoromban imádtam a fényképét az Európa zsebkönyvek papírborítású sorozatának a hátán. Micsoda arc!  És persze imádtam a könyveit. És Róth Miksával, vele az üvegablakok miatt. Varázslatos hely a hetedik kerületben a Róth Miksa Ház.